Sok ilyen kérdést hallok, és őszintén szólva nagyon nehéz erre válaszolni. Ilyesmiket szoktak mondani az emberek, hogy más az életstílus. Vagy, hogy nagyok a távolságok. Gyakran azt mondjuk, hogy kedvesek az emberek, vagy csak kínlódva annyit mondunk, más. De mégis miben más?
Nyilván egyénfüggő a dolog, ezért a válaszom is szubjektív, de arra gondoltam, hogy megvizsgálok egy munkanapot és összevetem a nem amerikai előéletemmel. Meglátjuk, tudok-e válaszolni a kérdésre.
A reggeli csúcsidő egy kicsit eltolódik, itt mindenki kilencre jár dolgozni. Jó ez, legalábbis nekem, aki mindig nyolc órára jártam Budapest másik végébe, és lóhalálában buszoztam, közben azon szorongtam, mi lesz, ha elkések? Itt soha nem szorongtam a késéstől, semmilyen komment nem ért, ha a metró miatt késtem tíz percet, és ezért annyira hálás voltam, hogy bőven rátettem a munkaidőm végére a tíz percet. A budapesti metró miatt viszont soha nem lehetett elkésni, ugyanis az pontosan jár, nincs track maintenance, meg paranoidcity, hogy mikor és hol találnak gyanús csomagot, ami miatt kiürítik a washingtoni metrót. Balesetről sem hallottam soha otthon, itt sajnos az is volt bőven az elmúlt években. A Kontroll óta nem állok közel a peronhoz, itt még azt a szokást is felvettem, hogy nem szállok az utolsó kocsiba, mert tavaly halálos baleset áldozata lett egy csomó ember, amikor az álló metróba beleszaladt egy éppen fékét kezelni nem tudó...
A reggel sok embernek egy kávézóban indul, milliók sétálnak papírpohárral a munkahelyük fele.Könnyű erre a szokásra rákapni, de nehéz megszabadulni hájpárnácskáktól, amit okoz, és a pénztárcát sem kíméli meg. Rászoktam. Leszoktam.
Bent, a munkahelyemen mindenki köszön és mosolyog. Nekem ez sem volt egyértelmű tapasztalat Amerika előtt. Nem félek a főnökömtől. Tudom, ha jól csinálom a munkámat, megbecsülik. Sőt levélben meg is köszönik az év végén. Apró gesztusok, de sokat jelentenek. Egy idő után észreveszem, hogy javasolhatok dolgokat, és nem akarnak rögtön kidobni az irodából. Ha véletlen beteg leszek, nem aggodalmaskodom otthon, hogy te jó ég, mi lesz, ha visszamegyek. Az is igaz, hogy emiatt a hozzáállás miatt sokkal kevesebbet vagyok beteg.És ha beteg vagyok, akkor is megyek dolgozni.Soha nem telefonálnak rám, ha véletlen beteget jelentek (kizárólag 38 feletti lázzal). Azt mondják, nem akarják zavarni a felgyógyulásom, majd jelentkezem, ha jobban vagyok. Ez új.Otthon mandulaműtétről jöttem ki, még hangom sem nagyon volt, de már pénteken érdeklődtek, hogy megyek-e hétfőn tanítani harminc gyereket. Munkából kifele megint mindenki köszön, és mosolyog. Aggodalom nélkül várom a következő napot.
Értelemszerűen kevesebb az ismerős és a barát, mint otthon volt. Négy évig nincs mobiltelefonom. Azután is csak azért, mert valaki hazament és itt hagyta. Igen,ez jellemző még, jönnek és mennek a honfitársak. Kevesen vagyunk.Meglepően nagy az összetartás. A jóval kevesebb baráti és a nulla családi kötelezettségek miatt több az ember ideje. Embere válogatja, hogyan használja ki, van, aki a skype-ról le sem szakad, amíg a hat óra időeltolódás miatt a hazai rokonok le nem fekszenek. Van aki tanul, vagy éppen a régóta dédelgetett álomként hanyagolt hobbiját valósítja meg.Megszűnik a rohanás. Nincsenek frusztrált emberek.
Elmegyek bevásárolni. Kocsival. Mert távolságok vannak. Birkán állok a többivel a dugóban. Nem dudálnak. Hasonlóan az élelmiszerboltban a sorban. Nem anyáznak. Egy idő után én sem dudálok, hátha épp egy tanuló vezető szerencsétlenkedik elöl. Leszokom a magyar káromkodásról is (úgysem értik alapon), mert a., elképzelhető, hogy valaki érti és b., nem halad előre vele a sor, viszont mindenki furcsán bámul rám.
Senkit nem érdekel, hogy kire szavaztam. Ez nem téma. És hihetetlenül felszabadító. Megbeszéljük az időjárást, és gyakori az érdeklődés a külföldi hazája iránt. Hogy ott milyen az idő. És milyen szép helyek vannak. És milyen jó a magyar konyha. És tényleg. Néha elhiszem, hogy ennyire jó minden. Amíg nem nézem meg a híreket, vagy olvasom el az újságot, addig minden rendben is van. Egy időben teljesen leszoktam a hírolvasásról. Isteni időszak volt.
A nap valahogy meghosszabbodik itt. Talán azért, mert az üzletek tízig nyitva vannak. Nem kell loholni a bevásárlással, nincs cipekedés, mivel kocsi nélkül el sem lehetne indulni, nem kell zacskót vinni. Nem beszélve arról, hogy a tej is egy gallonnál kezdődik, ami több, mint három liter, az arányok kicsit mások. Igazából soha nem szoktunk le az ugorjunk ki egy kenyérért mentalitásról, talán azért, mert olyan rossz itt a kenyér, hogy alapból nem vágyom a másnaposra.
Ma találtam egy könyvet a könyvesboltban, ez volt a címe:Don't sweat the small stuff-- and it's all small stuff. Azaz: ne aggódj a kis dolgokon---minden kis dolog. Ilyen itt az élet.
