Food stamps-story avagy hogyan csúszunk le villámsebességgel bárhol a világon

A jó öreg Washington Post.
Ott olvastam a friss történetet, ami megdöbbentő és elkeserítő és sajnos a válság óta az álmok országában is megtörténhet.
Egy biológia-újságírás diplomát szerzett hölgy meséli el, hogy milyen szuperül sikerült elhelyezkednie a diplomája után, majd úgy munkahelyeket váltania, hogy egyre komolyabb pozíciókba és egyre több pénzért dolgozhasson. Végül producere volt például a "Good Morning San Diego"-nak is. A leendő, szintén értelmiségi férje is a médiában dolgozott, hasonlóan jó fizetésért.
A férfi 2003-ban vett egy Mercedes Kompressort, az amerikai középosztály egy státusz szimbólumát. Minden meseszép volt.
A nő 2008 februárjában rájött, hogy terhes.Kiderült, hogy ráadásul ikrekkel. Semmi gond, mindketten jól kerestek, és vásároltak is egy házat a leendő családnak.


Aztán három hét alatt, a 240 ezer dolláros házuk már csak 150 ezret ért, ahogy a válság betört az USÁ-ba, de a hitelt ugyanúgy fizetni kellett. Ekkor is megrázták magukat, hiszen mindketten állásban voltak, és igyekeztek fizetni a hitelt, ahogy kell.
Mielőtt a gyerekek megszülettek volna, a férfi elvesztette az állását. Teltek a napok, a hetek, sőt, évek is, nem sikerült munkát kapnia.


Az ikrek idő előtt érkeztek, kis súllyal és problémákkal, és bizony nagyon sokba került az elátásuk. Két hónap alatt a pár 120 ezres évi jövedelme 25 ezer dollárra csökkent, felélték a megtakarításaikat is, és eljött a pillanat, amikor már csak szociális háló fel őket, ételjegyre (food stamps) szorultak.
Nagyon nehezen élték meg a bürokratikus utat, a rengeteg kérdést, és azt a megalázó érzést, hogy két fényes karrier lett a múlté, és egy hajóban eveznek tanulatlan szegény emberekkel.
Egyszer például a pénztárban a mögöttük álló nő beszólt, hogy ne root beer-t vegyenek (ami akkor akciós volt), hanem juice-t, mert az van ételjegyre az ilyen embereknek mint ők...
A Mercedes is hamar beszólás tárgya lett, még a család és a barátok is közölték, hogy adják el (pedig a kocsi akkor már öt éves volt, ez amerikai viszonylatban már réginek számít), nem beszélve a pillantásokról, amit a Social Service előtt kaptak, amikor az ételjegyért álltak sorba, és megérkeztek a kocsijukkal.Pedig akkorra már semmijük nem maradt jóformán a régi életükből, csak ez a Mercedes. (Meg a nő Hondája, de a "mamakocsi" természetes jelenség odakint.)
A házukat sikerült eladni, és az Obama által bevezetett adómentes ingatlan gyorseladásnak köszönhetően egész jól jöttek ki a kátyúból. A férj végül kapott munkát, és kikecmeregtek a szociális ellátottak köréből, de amit megéltek, átgondoltak és megtanultak ezekből az évekből egészen más emberré tette őket.
A történet itt olvasható részleteiben.
Tanulság nincsen.

Amerika, ahogy nem ismerted

Azt hiszem, elmondhatjuk, akár ennek a blognak az ismeretében is, hogy Amerika örök és kimeríthetetlen téma, és mindig van új és új elcsodálkoznivaló.
Ma például először hallottam a kukoricacsutka dzsemről, amely már inkább az amerikai dédik eledele volt, mint a mostani társadalomé.
Amerikában is felnőtt egy olyan generáció, - a század elején születettek- akiknek az életében a harmincas évek gazdasági válsága, majd a világháború olyan nyomot hagyott, ami igencsak hasonlít a magyarországi hetven körüli nyugdíjasok fiatalkorára. Közös vonás, hogy akkor bizony nagyon kellett spórolni, az az amerikai társadalom még nagyon messze volt a mai instant társadalomtól, ahogy nagyanyáink életstílusa is igen messze van már a plázázó fiatalokétól.

A kukoricacsutka dzsem is ennek a kornak volt az amerikai példája. Egy olyan időszakban, amikor az étel nem a kukában végzete, mert kevés volt belőle, igyekeztek a melléktermékeket, hulladékokat is hasznosítani, mint a kukoricacsutkát, amit ma leginkább kihajítunk a kukába. Legközelebb ne tegyük, érdemes kipróbálni a kukoricacsutka dzsemet, amely leginkább mézre fog hasonlítani ha elkészül.

Íme a recept:
12 kukoricacsutka
egy liter víz
két evőkanál citromlé
egy csomag zselépor
cukor

Az elkészítés nem túl bonyolult, fel kell forralni a vízben a csutkákat, majd forrástól számítva harminc percig főzni.Érdemes fedő nélkül, még koncentráltabb lesz az íze.Ezután ki kell venni a csutkákat, lehet szűrni a levet vagy úgy hagyni. A megmaradt kukoricalevet le kell mérni, és hozzáadni a citromlevet és a zselatinport, majd megint forralni. Eközben a lemért lének megfelelő cukrot lassan hozzáadagolni.Újra kell forralni, majd egy percig keverni forrástól számítva.Ezután lehet levenni a tűzről és még forrón üvegekbe tölteni. Úgy fog kinézni, mint a méz, és állítólag olyan íze is van.

Akinek van kedve, a kukoricaszezonban kipróbálhatja!

Elvileg kapható is, minden bizonnyal igen szűk körben, én hat év alatt nem találkoztam vele, még a Whole Foodsban sem...

Munka nélkül komoly végzettséggel

Aaron a Metropolitan College of New Yorkon szerzett MBA-t, amely valaha a krémje volt a diplomáknak, ezen kívül egy Master'set szerzett vezetéstudományból.
25 évesen is egy évébe került állást találni, vagy túlképzett volt, vagy "high risk", azaz olyan több diplomás, aki hamar elhagyhatja a munkahelyet, ha kap jobb ajánlatot a HR szerint.
A most 42 éves férfi azt mondja, nagyon megbánta az MBA-be fektetett rengeteg pénzt és időt, jelenleg versenyezhet a 25 évesekkel, akik a Harvardon kapták ugyanezt a képesítést. Igen nehéz közel húsz év szakmai tapasztalattal 25 évesek mellett jópofizni, a munkáltatók nem gondolják a korából fakadóan, hogy olyan pörgős és újító lenne, mint a fiatal, akinek még esetleg nincs is tapasztalata...
                                                          *** 

A 31 éves Jen elmeséli, hogy a második master's-ét  pedagógiából 2010-ben szerezte meg, noha az első is egy röhej, hogy van, abban a környezetben, ahol dolgozott. Elbocsájtásnál semmilyen előnnyel nem járt a képzettsége, őt ugyanúgy elküldték, ahogy a többieket. Tanári állást nem talált, így visszatért a marketing területre, ahol egy BA bőven elég lenne ahhoz, amit csinálnia kell.

                                                             ***
"Amikor megszereztem a master's-em, már volt egy BA-m pszichológiából, ami túl általánosnak tűnt ahhoz, hogy munkát kapjak vele. A master's diplomámat már HR-ből szereztem, arra gondolva, hogy az üzleti életben hasznosítom az első végzettségemet is. Ekkor a két legjobb iskola egyikébe nyertem felvételt, és 120 ezer dolláromba került a képzés, de 2008-ban úgy gondoltam, hogy majd jól fizető állással hamar fogok munkát találni és elkezdeni a törlesztést. Mire 2010-re végeztem az egyetemi csoportom fele hiába próbálkozott álláskereséssel.Két éve keresek, miközben frissen végzettekkel harcolok kezdő pozíciókért. Jelenleg három részmunkaidős állásban dolgozom:önkénteskedem egy helyi kórház személyzeti osztályán, videójáték oldal tartalommenedzsere vagyok, és igen, írógépeket tisztítok, igen, nem tévedés, írógépeket....Miközben van egy menő MA-m, ami senkit nem érdekel, és nem tudok tapasztalatot szerezni és elhelyezkedni a szakmámban, ráadásul úszom az adósságban."

                                                        ***
"38 éves vagyok, klinikai szakpszichológusi végzettséggel, mind BA mind MA képesítéssel, noha ez utóbbi esetében betegség miatt a kötelező gyakornoki programot nem tudtam teljesíteni, így ezt újra kell kezdenem ahhoz, hogy kézhez kapjam a diplomám.Eközben minimum 300 önéletrajzot küldtem szét más pozíciókra, ahol nem követelmény specifikus végzettség, eredménytelenül. Lassan egy éve, hogy sem személyzeti tanácsadásban, sem pszichológusi területen nincs lehetőségem, de még éttermi menedzser munkára sem vesznek fel, hiába próbálkozom. Gyakorlatilag a kreditkártyámból élek, lassan 25 ezer dollárt halmozva fel adósságként, ehhez jön a 60 ezer amibe a képzésem került...Nemcsak a rengeteg költség miatt bánom, hanem mindazért a nagyon komoly munkáért, amit belefektettem a pszichológusi képzésbe. Ha újra kezdhetném, egy egyszerű HR BA-nál megállnék."

                                                                           ***  
A 47 éves Mary 18 éves pénzügyi tanácsadás után arra gondolt, hogy megvalósítja élete álmát, mindig is school counselor (magyarban ilyen nincs, kb iskolapszichológus és iskolai szocmunkás keveréke) akart lenni. A képzése elején már hallotta, hogy kevés az álláshely, így szakot váltott, community counselor-ra ( ez pedig pszichológus és egy szocmunkás keveréke), azonban ahhoz, hogy használni is tudja végzettséget, egy engedélyre van szüksége (state licence) melynek kiváltásához szupervízióval ledolgozott két év szükséges, és persze pénz....Mary még mindig nem mondott le az álmáról, bár egyre messzebbre úszik, mert nem állnak szóba képzésüket még végző diákokkal, amikor rengeteg most az állástalan végzettséggel már bíró jelentkező.

                                                                    ***
42 éves vagyok, BA végzettséggel kémiából és mikrobiológiából, MA végzettséggel molekuláris biológiából. 4 éve munka nélkül, összesen öt interjúra hívtak be több száz önéletrajz kiküldése után.
Kínomban visszatértem középiskolás hobbijaim egyikéhez, a fafaragáshoz. Olyan fákat hasznosítok újra, amelyek speciális betegségben szenvednek, felhasználva a kémiai tudásomat, művészi darabokat teremtve.
                                                               ***
Miközben e sorokat fordítom át magyarra, több év külföldi magas színvonalú munkatapasztalattal, több végzettséggel magam is  kiküldtem már több száz önéletrajzot, nagyon minimális feedback-kel, így visszairatkoztam az egyetemre, remélve, hogy a sokadik végzettségemmel esetleg el tudok majd helyezkedni bejelentett teljes munkaidős állásban, szakmában, munkatapasztalatnak megfelelő pozícióban. Addig ha éppen van, nyelvtanfolyamokat tartok. Voltam én is olyan állásinterjún, ahol az interjúztató kislány jobban zavarban volt tőlem, mint én a ténytől, hogy egy nálam minimum 10 évvel fiatalabb, minimális munkatapasztalattal fog dönteni esetleg a sorsomról. DC-ben a válság szele sem csapott meg, mert annyira speciálisnak számított amit csináltam, hogy amíg vissza nem tértem, csak hallottam a válságról. Azóta a bőrömön érzem, ráadásul érzem azt is, amivel soha nem szembesültem, a harmincas éveim közepén öreg vagyok a munka itteni világában.

A CNN vicces tanácsai

Az amerikaiak ülnek az adósságaikban. A kreditkártyájuk annyira hozzátartozik a mindennapjaikhoz, mint a buszbérletük, vagy a mobiltelefonuk. Egyrészt szükség is van rá, ebben az országban, ha valaki nem rendelkezik kreditkártyával, és megfelelő credit history-val, melyben a tartozik és követel oldal viszonylagos rendben áll, akkor már nem is ember.
De vizsgáljuk meg, miért is olyan életbevágó a kreditkártya minél előbbi megszerzése, és fenntartása?
A kreditkártyával az illető fizet, de nem a saját zsebéből, hanem a bankéból, majd bizonyos időközönként visszautalja a kártyájára a pénzt, így kiegyenlítve a banktól kölcsönkapott összeget. A kreditkártya elengedhetetlen kelléke az életnek, hiszen anélkül nem tudja fizetni az illető a háza részleteit, az autója részleteit stb. Nem is áll vele szóba senki, ha nagy kiadásra készül, lakásvétel, esküvő, autó, cégalapítás, ha nincs kreditkártyája megfelelő credit history-val. Azaz egy bevándorló nagyon is törekszik, hogy egy bank szóba álljon vele, és vállalja az első kártyája kibocsátását.
Hol lehet elúszni?
Elég egy kártyát beszerezni, és viszonylag netten tartani rajta a kiegyenlítéseket, a különböző konkurrenciabankok pillanatokon belül megtalálnak majd, és mindenféle kecsegtető ajánlatot tesznek, kreditkártya nyitására, mint 100 dollár ajándékba a számlanyitásért, vagy 50 dollárig ingyenesen lehet vásárolni stb. Így aztán az embereknek sok kártyájuk lesz, és a sok kártya vásárlásra csábít. Sokkal több vásárlásra, mint a debit kártya, amely azonnal leemeli az összeget az illető számlájáról. Nem muszáj a banknak a teljes összeget visszaadni, csak egy részét az elköltöttnek. Itt szokott aztán a probléma jelentkezni. Az amerikai egyszerűen mindent megvesz, ami megtetszik neki, mert nem kell közvetlen felelősséget vállalni, a sok kreditkártya közt semmire. Nem azt kezdi nézni, mennyi a pénze ténylegesen(addig nyújtózz, amíg a takaród ér elv), hanem, hogy mennyi hitelkeretet meríthet ki.
Mikor lesz a dolog nagyon kellemetlen?
Ha valaki elveszti a munkáját, és nincs állandó pénzforrása, nincs miből visszafizetni a kiegyenlítéseket, és szép lassan, de biztosan eladósodik. Nincs olyan amerikai, aki ne fizetne mortgage-ot, azaz lakáshitelt, ami egy elég nagy összeg, és akkor ezen felül a kényelmes életmód kellékei, és az impulzusvásárlások....végeredmény: csőd.
Mi a megoldás?
Se szeri se száma az olyan műsoroknak, cikkeknek, workshopoknak, amelyek a nagyon eladósodott embereken próbálnak segíteni. Az emberek azonban nem éltek soha olyan körülmények közt, és a válság előtt kevéssé talákoztak olyan helyzetekkel, amikben igazán megtanultak volna spórolni.
A CNN Bottom Line című műsora ma bemutatott egy párt, aki három év alatt kimászott a 88 ezer dolláros adósságból. A sztori nagyon ismerős, ment a szekér, és ki a pénz az ablakon a kreditkártyák jóvoltából...aztán egyszer csak a férfi elvesztette a munkáját, és kicsúszott a lábuk alól a talaj. Megkérdezték a párt, milyen tanácsokkal segítenék a többi hasonló cipőben járó társaikat? A pár olyan dolgokat mondott, amiket teljesen természetesnek vesz a magyar szocializmusban nevelkedett mai felnőtt. Ilyenek hangzottak el: vezessenek könyvet a kiadásokról (háztartási könyv, ugyebár),tegyék félre azokat az állandó dolgokat, amiket ki kell fizetni (rezsipénz, ismerős, nem?), ne azt vegyék meg, ami megtetszett, hanem azt, amire szükségük van. Ez utóbbin már mosolyognom kellett. Nekem természetes, hogy azt veszem meg, ami kell, és nem azt, ami megtetszik, de nem kell. Persze, megtetszhet egy hajcsat, vagy egy tábla csokoládé, esetleg egy tusfürdő, és talán meg is veszem, de ha nincs pénzem, nem fog megtetszeni az LCD TV, meg a bőr ülőganitúra, meg a 100 dolláros póló, mint az amerikaiaknak.
Valahol a mértéktartással is baj van náluk. Van egy ismerősöm, a férje rengeteget keres, amerikai, és mégis állandóan az adósságát hajtja. Nemrég átköltözni kényszerültek egy kisebb lakásba, mert már nem bírták fizetni, a nagyobbat. A költözésnél rengeteg dolgot kiselejtezett az asszony. Volt vagy húsz esernyőjük, öt kis sámlijuk a gyereknek, megvett és fel nem vett ingek, ruhák, ugyanolyan játékok...elfogadtam egy kis sámlit tőlük, és megkérdeztem, mivel tartozom, akkor derült ki, hogy még van nekik öt, és semmivel, csak vigyem már. Értetlenül álltam az ügy előtt, mi a fenének kis sámliból öt?Ha másutt kell, hát megemeli az ember és odaviszi. Ők nem így gondolkodnak.
A CNN műsora tovább ontotta a tanácsokat, úgy mint, ha lehet, csökkentse az eladósodott illető az eating out-ját, talán viccesnek találja ezt egy magyar ember, aki mondjuk egy hónapban kétszer megy étterembe, de az amerikaiaknál ez életmód kérdése. Ne vegyen meg rögtön valamit, aludjon rá egy pár napot, és gondolja át - ez is elhangzott a műsorban. Ezen is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az áruházakból kiözönlő shoppingoló tömeg, és az ötösével megvett Calvin Klein farmerok, meg a tízesével vitt pólók...Aztán a cloth drop-nál (ruhaledobó) felhalmozott már selejtnek nyilvánított ruhazsákok.
Furcsa, hogy egy kontinensnyi embernek a TV-ben kell olyan elemi dolgokat elmesélni, amit egy átlag magyar nyugdíjas a gyakorlatban sikerrel alkalmazott évtizedeken keresztül. Választás híján.