Paráim a tengeren túlról 2.

Folytatódik a külföldspecifikus parasorozat.
Az első részben a repülésparáról írtam, most pedig arról, ami szintén felerősödik külhonban, főleg olyan távolságban, ahol éltem: az otthon maradt család iránti aggodalom.

Ez természetesen főleg olyan családtaggal kapcsolatban jelentkezik, akinek az egészségéért amúgy is van aggódnivaló. Mégis, amikor messze kerülünk, úgy érezzük, még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre, mintha közel lennénk.
 Olvastam ezzel kapcsolatban tanulmányokat, hiszen a probléma az amerikaiakat is érinti, mivel ott jellemzően a szülőket és a már felnőtt gyerekeket akár több államnyi távolság választja el egymástól. A tanulmány szerint, amennyiben két testvérből az egyik vállalja a gondozó szerepet idős szülők esetén, és a másik él messzi államban, a gondozóra ugyan nagyobb teher hárul, lelkileg mégis ő boldogul jobban, ugyanis olyan érzése van, hogy tud segíteni, míg a másik testvér szorongási szintje sokkal magasabb, mivel minden eseményről másodkézből értesül.

Szerencsére a mai filléres internetes telefonprogramok (Voipstunt, Voipdiscount) lehetővé teszik a napi kommunikációt hazafele, ez azonban mégsem tudja helyettesíteni a személyes jelenlétet. Hazatérni pedig a tengeren túlról, egy már felépített életből egyik-napról a másikra, mintha csak egy turistaúton lennénk, nem lehetséges. Sokan ezt nem fogják fel, nekik egy példával tudok érvelni, képzeljék el, ha most azon nyomban lakóhelyüktől csak 200 kilométerre kéne országon belül költözni: VÉGLEG otthagyni a lakásukat, vinni a háztartást, ismeretlen albérletet keresni, munkát keresni, barátokat, ismerősöket otthagyni, és az összes személyes ügyüket lezárni, családtagok iskoláját, óvodáját, elhelyezését menedzselni stb....

Az amerikaiak maguk is küzdenek ezzel a problémával, ahogy írtam is, a legritkább esetben költöznek államot emiatt, amennyire lehetséges, menedzselik távolról, vagy ha az idős beteg családtagot lehetséges, magukhoz veszik (itt most ne a panel két szobás lakást képzeljük el, hanem az amerikai több szintes otthont.) Külföldiek esetében ez sem mindig lehetséges: az idős családtag esetleg nem is repülhet az ő állapotában, vagy ha igen, nem tud angolul, és egyáltalán nem tudna funkcionálni egy másik országban, mégazon a szinten sem, ahogy egy nyelvet beszélő gyerek boldogulna.

Paráim a tengeren túlról 1.

Amikor az ember lánya tartósan elköltözik egy másik, távoli országba, új aggodalmakkal találja magát szemben. (Főleg, ha előtte is aggódó típus volt.)

Ezek közül az egyik, -és nemcsak a magam, hanem a környezetem nevében is beszélhetek-, a repüléstől való félelem. Egészen más Európán belül egy-két órát repülni, mint Washington DC-ből át az óceánon 12-14 órát. Ott egyszerűen tudod, hogy nincs lehetőség leszállásra, víz felett vagy, segítség sem tud érkezni záros határidőn belül.

Para no.1: hosszú repülés

Magad maradsz, és bízhatsz a kapitányban, a gépben, az időjárásban meg a Jóistenben, még akkor is, ha ateistának születtél. Kérheted magad az ablak mellé, és figyelheted, hogy a szárnyakon levő kisablakok megfelelően csukódnak-e nyílnak-e, vagy kérhetsz egy nagy adag alkoholt, esetleg bevehetsz egy altatót, ha egyedül utazol. Erre a félelemre persze erősen rátesz néhány olyan út, amikor az erős szél miatt a hatalmas gépmadár is össze-vissza ugrál a levegőben, és két percenként elhangzik, hogy kapcsold be a biztonsági öved (ez lesz az első mondat, ami angolul örökre beleég a tudatodba.) Ha a gyerekeddel utazol, még rosszabbul érzed magad, hiszen tehetetlen vagy a körülményekkel szemben, csak remélni tudod, hogy rendben földet érsz.

És akkor jönnek a hírek....ezt a legnehezebb feldolgozni. Valahogy a Murphy törvényeit követve érkeznek, azaz mindig az indulásod előtt egy-két héttel. Soha nem felejtem el a 2009-es Air France 447 esetét, amikor egy hatalmas Boeing gép indult el Rio De Janeiroból a Charles De Gaulle repülőtérre, és soha nem érkezett meg.Valahol a Fernando de Noronha félszigetnél eltűnt. Eleinte csak nem volt kontakt vele. Mindenki várta, hogy megérkezzen Párizsba. Aztán jelentősen késett. Végül pedig kiderült, hogy lezuhant a Fernando de Noronhanál, nem lehet tudni hogyan, a fekete doboz is eltűnt. Utána sorbavették az utasokat....persze volt rajta magyar, méghozzá egyedül utazó kisgyerek, és két fiatal nő. Mindez napokig foglalkoztatta a sajtót június elején, miközben nekem gépre kellett szállnom  pár héttel később a családdal. Nem mondhatni, hogy nyugodtan utaztam, és nem pergettek le a a kényszergondolatok vagy százszor a fejemben, hogy mi van, ha...

Ma is érkezett egy hír egy San Franciscoban szerencsétlenül landoló Asiana Airlines járatról, ez is egy hatalmas Boeing 777-es, ami majd napokig borzolja a kedélyeket, mindezzel a nemsokára utazók lekiállapotát is kellően megalapozza a hosszú útra.
Szerencsére ez a friss hír azt is tartalmazza, hogy az amúgy kiégett gépből az utasok időben ki tudtak menekülni.

Nem tudok jó tanácsot adni azoknak, akik most vannak az én helyemben, és időnként a nagy út megtételére kényszerülnek. Nekem a legjobb utam az volt, amikor egyedül mentem Pestről DC-be, akkor nem kellett még másokért is parázni, ráadásul mellettem ült egy német pasas, akivel három gin tonic után kedélyesen elbeszélgettem. Ahogy föld fölé érkeztünk, a para felére csökkent, aztán már csak a landolást kellett túlélni... Ilyenkor mindig én tapsolok a pilótának a leghangosabban az utasközönség soraiból, a taps nemcsak neki szól, hanem annak az érzésnek is, hogy túléltem, és itt vagyok.