Mintavároska, hogy mindenkinek legyen otthona

Dallasban, ahol kb. 2000 hajléktalan él, új projektbe kezdtek. 2016 tavaszán adják át a The Cottage at Hickory Crossing nevű mini lakótelepet, sőt, inkább városkának mondanám, majd meglátjátok miért.

A városka a Dallasba vezető két nagy gyorsforgalmi út kereszteződésnél épült meg, és ötven, amerikai szemmel "tiny" (aprócska) 37 nm-s lakást adnak át olyan hajléktalanoknak, illetve súlyos mentális betegséggel küzdőknek, (gyakori a kettő együtt, vagy, hogy az egyik következik a másikból), akik még rendelkeznek valamiféle büntetett előélettel is.Szép kis társaság mondhatnánk, azonban nem lesznek magukra hagyva.
24/7-ben biztosítanak számukra pszichiátert, pszichiátriai ápolót és pszichiátriai ügymenedzsereket, szociális munkásokat, valamint leszokást segítő szakembereket.

A kiválasztott beköltöző ötven lakónak vállalnia kell, hogy bevételei 30%-t a lakhatás költségeire fordítja.
A lakóközösségben szigorú szabályok uralkodnak majd, családok nem, csak egyének költözhetnek be a lakásokba. A lakók dolgozhatnak a közösségi kertekben és fitness-termekben sportolhatnak, és közösségi programokban vehetnek részt. A városkában biciklivel és buszokkal lehet majd közlekedni.

Az ötlet persze nem új, van már ilyen jellegű lakhatási megoldás, New Yorkban a Common Ground amely régi hoteleket alakított át hajléktalanok számára otthonokká.

A dallasi modell 6.8 millió dollárba került, magán-ás állami finanszírozású, melyből Dallas magára válllalt 2.5 millió dollárt. Az apró lakóhelyekkel először a Katrina hurrikán pusztítása után Dallasba kerülő sokaság lakhatási igényeire válaszoltak, amikor gyorsan és sok embernek kellett otthont adni.

A projekt kapcsán eszembe jutott a pesti Dzsumbuj az Illatos út sarkán. Ugyan már rég elbontották, de előtte bizony komolyan igyekeztek ott a Dzsumbuj-Help program keretén belül kitelepített szociálismunkás-irodával. Ott azonban több dolog miatt nem működött a segítség: a lakások nem 37 nm-sek voltak, hanem élhetetlenül kicsik, 30 nm alattiak, komfort nélküliek, közös WC-vel, és egyrakáson éltek bennük a sokszor hat-hét fős családok. Az amerikai modellben a marginalizálódott helyzetű emberek csak egyedül költözhetnek, és normális méretű, egy embernek -főleg európai szemmel- megfelelő élettere van.
A másik, ami fontos, hogy nem csak szociális munkások, hanem orvosok, ápolók és egyéb egészségügyi segítők a nap 24 órájában rendelkezésre állnak. Nem néhányan, hanem sokan. Ha valahogy, így azt hiszem aki akar, talpra tud állni. A magyar modellben hiányzott a pénz és a tér. A jó akarat sajnos kevés.
 A sérült emberek rehabilitációja, visszavezetése a társadalomba gyakran hosszadalmas és kudarcokkal teli út. De egy ilyen közösségben ők is a társadalom hasznos tagjaivá válnak és hosszú távon mindenki nyer azzal, hogy új lehetőséget adnak nekik.