Október első napjaiban letelik a két év. Az időszámításom ma már ilyen: Amerika előtt, Amerikában, Amerika után. Szóval letelik a két év, Amerika után.
Két év hosszú idő, és azt hittem, őszintén, hogy már újra Amerikában leszek ennyi idő után, de nem így alakult. Két év hosszú idő, mondhatjátok, ennyi idő alatt illik és kell visszarázódni.Aki régóta követi a blogot, még a freeblogos időszakból, az tudja, milyen szakaszokat éltem át a visszatérés után. A két év is csak egy szakasz az Amerika utáni időszámításban. De még mindig nem a vége, nem a vége az útnak, aminek talán soha nem lesz olyan megnyugtató vége, amilyenre egyszer talán számítottam.
Néhány hónapja nyolc órában dolgozom, eközben lassan a szakdolgozatom előkészületein morfondírozom, szombatonként az egyetemen ülök, mert jövőre másoddiplomázom. Mondhatnátok, igazán nem vesztegettem az időmet. Bizonyos szempontból valóban nem, más szempontkból meg igen.Sokszor érzem, hogy egy helyben topogok, az életem pedig nem ott tart és nem arra halad, ahogy szeretném.
Még mindig két világban élek, naponta ötvenszer úsznak be az automatikus, megnyugtató képek a kinti életemről, ugyanakkor kénytelen vagyok itt lenni a jelenben, és élni tovább. Ami elképesztően furcsa, az a következő érzés: még mindig teljesen kívülállónak érzem magam mindenhol, és a helyzetemet valamiféle átmenetnek érzem. Ez igazából nem baj, sok mindentől megvédem magam azzal, hogy így érzek, nyilván nem direkt érzek így, érezni nem lehet direkt vagy indirekt. Mondok egy példát: a munkahelyemen a kívülállók nyugalmával figyelem mások kis alattomos húzásait, mondhatni még el is nevetgélek rajta, mintha engem nem érintene. Kicsit kevésbé tudok kívülálló lenni, ha a politikáról van szó, de a régi önmagamhoz képest kb. negyedannyira érdekel a dolog. Valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy tíz év múlva is itt legyek és ezt csináljam, amit most. Pedig az esélyeim minimum 90 százalékosak, hogy itt leszek, és nem másutt. De hiába a hideg logika, nem így érzek.
A mély depresszió, ami néhány hónapja is jellemzett, már a múlté, ebben sokat segített a nyolc órás munkavállalás, azt hiszem, egész kellemesen tűröm a mindennapokat. De valahogy nem kívánok bennük részt venni. Nem érdekelnek az események, a saját kis dolgaim köré építem a napok nagy részét, ha van időm és lehetőségem akkor angol nyelvű cikkeket olvasok Amerikáról, vagy filmet nézek, rengeteget olvasok magyar kortársakat, és persze lótok-futok, mint más családanya. Egy a különbség, valahogy nem vagyok jelen.Én sem értem, hogy miért, de kiváncsian várom, hogy ez az állapot is átforduljon valami másba, ha ugyan átfordul valaha. Időnként éreztem úgy az elmúlt két év érzelmi hullámvasútjában, hogy egy-egy szakasz soha nem ér véget, és mégis átfordult valami másba, talán most is lesz.
Egy biztos, az enyém a legjobban ledokumentált visszailleszkedési folyamat itt Magyarországon.:)
Showing posts with label reverse culture shock. Show all posts
Showing posts with label reverse culture shock. Show all posts
Thursday, September 12, 2013
Friday, February 22, 2013
Nem én kiáltok, a föld dübörög
József Attila jutott ma eszembe. Utoljára a Város peremén (József Jolán) regényben olvastam olyanfajta mélyszegénységről, olyanfajta elkeserítő nyomorról, amit magam körül tapasztalok, látok 2011 októbere óta, mióta visszatértem Magyarországra.
Tegyünk valamit rögtön tisztába. Pedagógus szülők gyerekeként a nyolcvanas években voltam gyerek, panel lakótelepen, külvárosban nőttem fel, 11 éves koromtól pedig anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet a pedagógus fizetéséből. Ez azt jelenti, hogy egészen kicsi koromtól a turkálókból öltözködtem, meg a kínai piacról, külföldre felnőttként jutottam el először, és sajnos rossz választásként magam is tanárnak tanultam, így később sem vetett fel a pénz. Azért nagyon beosztóan a számlákat ki tudtam fizetni, és ugyan az OTP A-hiteléből (nem tudom, van-e még ez a fajta hiteltípus, ami engedi a nulla alá való lemenést) szerényen, de megéltem, el tudtam járni szórakozni, kocsim soha nem volt, és egy garzonban egyedül fent tudtam magam tartani, majd a férjemmel ketten megvoltunk. Félretett pénzünk nem volt. Nem kellett attól rettegnünk, hogy utcára kerüljünk, vagy a környezetünkben ilyet látni, mondom, peremkerület panellakótelep, szóval nem a budai hegyoldalból mentünk ki Amerikába. A csóri értelmiség mindennapjait éltük, horvátországi nyarak helyett balatoni pihenéssel, és a síelésről mindketten csak hallottunk. Így hagytam itt ezt az országot. Úgy, hogy szerényen, de azért meg lehet élni, előre igazán nem lehet haladni, de diplomával vannak lehetőségek, legalább horizontálisan változtatni. Nem mondom, hogy nagyon láttuk a jövőt 2005-ben, de nem éreztük azt a fajta fenyegetettséget, ami erre az országra, mint egy nagy fekete felleg húzódott rá azóta.
(Odakint én valamiféle határtalan lehetőségek hazájába csöppentem, normális méretű lett a lakásunk, szép lassan növekedtünk (háromszor költöztünk kint), azt a munkát amit nagyon akartam, megkaptam, abban előrejutottam anyagilag és professzionálisan, többet nem kellett azon agyalni, hogy mikor jön össze télikabátra, mert bementem az üzletbe és megvettem. Egyre inkább az életem része lett, hogy beülhessek egy kajáldába, természetes volt, hogy kocsival járok, vagy hogy a lakásban eleve beépített a mosogatógép és a légkondi (ez utóbbi nélkül DC klímáját ki se lehetne bírni.) Nem utaztunk túl sokat, mert jött a gyerek, de azért pár helyre kisgyerekes szülőként is eljutottunk. Életemben először jutottam el koncertre odakint, és még nagyon sok ilyen "elsőm" volt.Nagyon bevésődött az életembe Magyarországon a turkáló, és az, hogy ruhára nem költünk, így kint is talán az utolsó évben jutottam el oda, hogy nem turkálóban, hanem rendes üzletben vásárolok, és talán soha semmit nem vettem meg a teljes árán. Azt gondolom, hogy kint egy normális életem volt, a gazdagtól még nagyon messze, de a nagyon beosztó küzdelmestől hála istennek meg már igencsak eltávolodva. Szerencsére a kinti megélhetés annyit jelent, hogy kényelmes élet mellett még félre is lehet tenni.Zárójel bezárva, a poszt nem az USA-ról szól, csak a folyamatról, amin keresztülmentem, hat évet nem tudok kihagyni a történetből, mielőtt bárki részrehajlással vádolna, a zárójeles szöveg minden szava igaz.)
Aztán visszajöttünk Magyarországra, és az első kabát amit a gyereknek megvettem télre a kínai üzletből volt, ahogy a férjemnek mondtam, vissza a gyökerekhez. A saját életszínvonalam meredek esésével, a munkakeresés gyötrelmeivel nem akarok senkit untatni. Mert nem ezért kezdtem írni ezt a posztot. Hanem azért, mert valami elképesztően sötét lett ez az ország.
Az a külkerület, ahol két és fél évtizedet éltem, pusztulásnak indult, megjelentek a hajléktalanok ott is, a dzsumbujból a romák jó részét oda telepítették, így aztán az a lakótelep ahol felnőttem hirtelen kezdett néptelenedni, aki tudta menekülőre fogta az új szomszédok megjelenése miatt.
A Soroksári út és a Gubacsi út régen sem tartozott a szép vidékek közé, nap mint nap ott buszoztam, de ami lett belőle, az valami elképesztő. Bezárt gyárak, betont felvert fű, üvegszilánkok, szeméthegyek, rosszarcú, mocskos szájú emberek gyülevész serege...az iszony szó kevés ahhoz, ami ott van, érdemes azon a villamosvonalon elindulni, ki senki ne szálljon, nappal is életveszély...
Az Örs Vezér terén járok hetente kétszer munka miatt, tele van teljesen elszegényedett, végsőkig leállatiasodott emberekkel, a héten végignéztem egy olyan verekedést fényes nappal, hogy azt hittem az egyik résztvevő a szemem láttára hal meg, senki semmit nem csinált, lélekszakadva rohantam a biztonsági őrhöz, hogy hívja a rendőrséget...
A Móricz Zsigmond körtéren napi szinten többször is megfordulok, a régen budai elitrésznek számító tér is gettósodásnak indult, a Gomba kiürítése után megjelentek az önkényes lakásfoglalók, nincs nap, hogy ne kérne pár forintot tőlem néhány elszegényedett ember. Ilyen mértékű szegénység, lepusztultság, gettósodás nem volt, amikor kimentünk. Minden eladó, minden kiadó, üzlethelységek csuknak be sorra...
Nem voltak olyan történetek, amiket az újpesti barátnőmtől hallok, aki lakótelepi oviba és iskolába járatja a gyerekeit, és meséli, hogy az osztálytársnál kikapcsolták a közüzemi szolgáltatásokat, mert mindkét szülőt ugyanabból a kis boltból bocsátották el fél éve, és persze azóta nincs állásuk. Hogy az óvodában az egyik kisgyerek anyja hazaviszi az uzsonnamaradékokat, mert bruttó 48 ezer forintért tudott elhelyezkedni négy órában, és ételre sem telik, egyedül neveli a gyerekeit.Olyan sem volt hogy négy órás szakfordítói munkára 65 ezer forintot ajánljanak fel egy több diplomás embernek...Hogy az emberek jóval a megélhetési minimumuk alatt fogadjanak el állásokat, mert annyira nem fizetnek sehol, hogy 1998-ban diákként jobb órabért kaptam, mint amit néhol most felajánlanak...Mindig volt uram-bátyám, de most csak és kizárólag az van. Meghirdetnek egy országos lefedettségű programot, jelentkezik a balatoni térségben a barátnőm megfelelő szakvégzettséggel és tapasztalattal, és már a polgármesteri iroda előtt kiderül, hogy ő a balek, mert a másik, aki mellette ül, elmondja, hogy ő már csak formaságból van itt, az ismerőse lezsírozta az állást neki. Szociális munkás barátom hetekig pénztárca nélkül jár, mert úgysem tudna még egy kávét sem megvenni magának negyven körüli diplomás családapa létére, mellesleg az egyik legintelligensebb ember, akit ismerek. Barátom, aki Amerikában diplomázott 14 hónap hiábavaló munkakeresés után szociális gondozónak áll Angliába jogi végzettségével.
Eközben van egy másik arca az országnak. A hazug nyilatkozatok, a pofátlan PR, a méregdrága kávézókban több márkaszatyorral üldögélő kocsival érkező és távozó hölgyek és urak. Ráérősen vásárolgató egyetemisták, december végén dugig teli drága fürdők, hotelek, síútra induló egész családok. Európaiságot hazudó óriásplakátok, melyek különösen röhejesek a Liszt Ferenc repülőtér fele vezető lepusztult úton..
Nem tudom a kettőt összerakni.Nem tudom a kettő közti ordító különbséget elfogadni. Akibe egy csepp szociális érzékenység szorult, az képtelen nem meglátni azt, ami nap mint nap zajlik a többség életében. Aki azt állítja, hogy itt semmi baj nincs, az vagy kretén, vagy hazudik. Aki még egyszer azt meri mondani nekem akár kommentben, akár másképp, hogy próbáljam meglátni a szépet, az vagy vak, vagy a budai villájában ül egész nap és a sofőrje szállítja, vagy egy cseppnyi szociális érzékenysége sincsen, és nagyon szégyellje magát.
Mindenesetre olvassátok el József Attila Nem én kiáltok című versét, valami efféle zajlik most, valami nagyon félelmetes, nagyon sötét, nagyon sátáni.
Tegyünk valamit rögtön tisztába. Pedagógus szülők gyerekeként a nyolcvanas években voltam gyerek, panel lakótelepen, külvárosban nőttem fel, 11 éves koromtól pedig anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet a pedagógus fizetéséből. Ez azt jelenti, hogy egészen kicsi koromtól a turkálókból öltözködtem, meg a kínai piacról, külföldre felnőttként jutottam el először, és sajnos rossz választásként magam is tanárnak tanultam, így később sem vetett fel a pénz. Azért nagyon beosztóan a számlákat ki tudtam fizetni, és ugyan az OTP A-hiteléből (nem tudom, van-e még ez a fajta hiteltípus, ami engedi a nulla alá való lemenést) szerényen, de megéltem, el tudtam járni szórakozni, kocsim soha nem volt, és egy garzonban egyedül fent tudtam magam tartani, majd a férjemmel ketten megvoltunk. Félretett pénzünk nem volt. Nem kellett attól rettegnünk, hogy utcára kerüljünk, vagy a környezetünkben ilyet látni, mondom, peremkerület panellakótelep, szóval nem a budai hegyoldalból mentünk ki Amerikába. A csóri értelmiség mindennapjait éltük, horvátországi nyarak helyett balatoni pihenéssel, és a síelésről mindketten csak hallottunk. Így hagytam itt ezt az országot. Úgy, hogy szerényen, de azért meg lehet élni, előre igazán nem lehet haladni, de diplomával vannak lehetőségek, legalább horizontálisan változtatni. Nem mondom, hogy nagyon láttuk a jövőt 2005-ben, de nem éreztük azt a fajta fenyegetettséget, ami erre az országra, mint egy nagy fekete felleg húzódott rá azóta.
(Odakint én valamiféle határtalan lehetőségek hazájába csöppentem, normális méretű lett a lakásunk, szép lassan növekedtünk (háromszor költöztünk kint), azt a munkát amit nagyon akartam, megkaptam, abban előrejutottam anyagilag és professzionálisan, többet nem kellett azon agyalni, hogy mikor jön össze télikabátra, mert bementem az üzletbe és megvettem. Egyre inkább az életem része lett, hogy beülhessek egy kajáldába, természetes volt, hogy kocsival járok, vagy hogy a lakásban eleve beépített a mosogatógép és a légkondi (ez utóbbi nélkül DC klímáját ki se lehetne bírni.) Nem utaztunk túl sokat, mert jött a gyerek, de azért pár helyre kisgyerekes szülőként is eljutottunk. Életemben először jutottam el koncertre odakint, és még nagyon sok ilyen "elsőm" volt.Nagyon bevésődött az életembe Magyarországon a turkáló, és az, hogy ruhára nem költünk, így kint is talán az utolsó évben jutottam el oda, hogy nem turkálóban, hanem rendes üzletben vásárolok, és talán soha semmit nem vettem meg a teljes árán. Azt gondolom, hogy kint egy normális életem volt, a gazdagtól még nagyon messze, de a nagyon beosztó küzdelmestől hála istennek meg már igencsak eltávolodva. Szerencsére a kinti megélhetés annyit jelent, hogy kényelmes élet mellett még félre is lehet tenni.Zárójel bezárva, a poszt nem az USA-ról szól, csak a folyamatról, amin keresztülmentem, hat évet nem tudok kihagyni a történetből, mielőtt bárki részrehajlással vádolna, a zárójeles szöveg minden szava igaz.)
Aztán visszajöttünk Magyarországra, és az első kabát amit a gyereknek megvettem télre a kínai üzletből volt, ahogy a férjemnek mondtam, vissza a gyökerekhez. A saját életszínvonalam meredek esésével, a munkakeresés gyötrelmeivel nem akarok senkit untatni. Mert nem ezért kezdtem írni ezt a posztot. Hanem azért, mert valami elképesztően sötét lett ez az ország.
Az a külkerület, ahol két és fél évtizedet éltem, pusztulásnak indult, megjelentek a hajléktalanok ott is, a dzsumbujból a romák jó részét oda telepítették, így aztán az a lakótelep ahol felnőttem hirtelen kezdett néptelenedni, aki tudta menekülőre fogta az új szomszédok megjelenése miatt.
A Soroksári út és a Gubacsi út régen sem tartozott a szép vidékek közé, nap mint nap ott buszoztam, de ami lett belőle, az valami elképesztő. Bezárt gyárak, betont felvert fű, üvegszilánkok, szeméthegyek, rosszarcú, mocskos szájú emberek gyülevész serege...az iszony szó kevés ahhoz, ami ott van, érdemes azon a villamosvonalon elindulni, ki senki ne szálljon, nappal is életveszély...
Az Örs Vezér terén járok hetente kétszer munka miatt, tele van teljesen elszegényedett, végsőkig leállatiasodott emberekkel, a héten végignéztem egy olyan verekedést fényes nappal, hogy azt hittem az egyik résztvevő a szemem láttára hal meg, senki semmit nem csinált, lélekszakadva rohantam a biztonsági őrhöz, hogy hívja a rendőrséget...
A Móricz Zsigmond körtéren napi szinten többször is megfordulok, a régen budai elitrésznek számító tér is gettósodásnak indult, a Gomba kiürítése után megjelentek az önkényes lakásfoglalók, nincs nap, hogy ne kérne pár forintot tőlem néhány elszegényedett ember. Ilyen mértékű szegénység, lepusztultság, gettósodás nem volt, amikor kimentünk. Minden eladó, minden kiadó, üzlethelységek csuknak be sorra...
Nem voltak olyan történetek, amiket az újpesti barátnőmtől hallok, aki lakótelepi oviba és iskolába járatja a gyerekeit, és meséli, hogy az osztálytársnál kikapcsolták a közüzemi szolgáltatásokat, mert mindkét szülőt ugyanabból a kis boltból bocsátották el fél éve, és persze azóta nincs állásuk. Hogy az óvodában az egyik kisgyerek anyja hazaviszi az uzsonnamaradékokat, mert bruttó 48 ezer forintért tudott elhelyezkedni négy órában, és ételre sem telik, egyedül neveli a gyerekeit.Olyan sem volt hogy négy órás szakfordítói munkára 65 ezer forintot ajánljanak fel egy több diplomás embernek...Hogy az emberek jóval a megélhetési minimumuk alatt fogadjanak el állásokat, mert annyira nem fizetnek sehol, hogy 1998-ban diákként jobb órabért kaptam, mint amit néhol most felajánlanak...Mindig volt uram-bátyám, de most csak és kizárólag az van. Meghirdetnek egy országos lefedettségű programot, jelentkezik a balatoni térségben a barátnőm megfelelő szakvégzettséggel és tapasztalattal, és már a polgármesteri iroda előtt kiderül, hogy ő a balek, mert a másik, aki mellette ül, elmondja, hogy ő már csak formaságból van itt, az ismerőse lezsírozta az állást neki. Szociális munkás barátom hetekig pénztárca nélkül jár, mert úgysem tudna még egy kávét sem megvenni magának negyven körüli diplomás családapa létére, mellesleg az egyik legintelligensebb ember, akit ismerek. Barátom, aki Amerikában diplomázott 14 hónap hiábavaló munkakeresés után szociális gondozónak áll Angliába jogi végzettségével.
Eközben van egy másik arca az országnak. A hazug nyilatkozatok, a pofátlan PR, a méregdrága kávézókban több márkaszatyorral üldögélő kocsival érkező és távozó hölgyek és urak. Ráérősen vásárolgató egyetemisták, december végén dugig teli drága fürdők, hotelek, síútra induló egész családok. Európaiságot hazudó óriásplakátok, melyek különösen röhejesek a Liszt Ferenc repülőtér fele vezető lepusztult úton..
Nem tudom a kettőt összerakni.Nem tudom a kettő közti ordító különbséget elfogadni. Akibe egy csepp szociális érzékenység szorult, az képtelen nem meglátni azt, ami nap mint nap zajlik a többség életében. Aki azt állítja, hogy itt semmi baj nincs, az vagy kretén, vagy hazudik. Aki még egyszer azt meri mondani nekem akár kommentben, akár másképp, hogy próbáljam meglátni a szépet, az vagy vak, vagy a budai villájában ül egész nap és a sofőrje szállítja, vagy egy cseppnyi szociális érzékenysége sincsen, és nagyon szégyellje magát.
Mindenesetre olvassátok el József Attila Nem én kiáltok című versét, valami efféle zajlik most, valami nagyon félelmetes, nagyon sötét, nagyon sátáni.
Tuesday, January 15, 2013
Hétköznapiból kuriózum
Itt ülök az utolsó Trader's Joe Pumpkin pancake-jeimmel, és elgondolkodom, milyen érdekes is az, ahogy az egykor hétköznapiból kuriózum válik.
Bizonyára mindenkinek van valami ragaszkodása egy-egy retrotárgyhoz, ami talán valaha az ő, vagy a szülei hétköznapjai részét jelentette, aztán kiment a divatból, de még esetleg a vitrinben féltő gondoskodással óvja, és időnként, amikor letörli róla a port, elgondolkodik az idő múlásán. Vagy éppen egy gyerekkori játék, ami időközben átkerült a saját gyerek játékai közé, azért szinte rákacsint az ember, ha szembejön
Így vagyok én az amerikai életem utolsó darabjaival. Annak idején még néhány kedvenc sütipor is bekerült a konténerbe, sőt még pár kedvenc konzerv is. Ezek a normális hétköznapi életben viszonylag gyors felhasználásra kerültek, és nem is gondolt velük az ember, hacsak éppen ki nem fogytak és újat kellett beszerezni belőlük.
Ahogy átkerültek velem a tengeren túlról ide, egy teljesen új szerepkörben találtam magam én is, meg az átmenekített ételeim is. Először is elképesztően fontos lett rajtuk a lejárati dátum. Hogy lehetőleg lehessen húzni az időt a lejáratig, azaz ne kelljen gyorsan elkészíteni a kedves ízeket, de nehogy lejárjon az étel és ki kelljen dobni, most, hogy már ereklyeszámba megy. Aztán, nem lehetett már az utolsó három sütiport bármikor megcsinálni, ahhoz kellett valami jeles nap...Az utolsó brownie például karácsonyra készült el.
Minden egyes elkészített süteményt az utolsó morzsájáig megettünk, nem volt olyan, hogy na, kicsit kiszáradt a vége, akkor kuka. Sőt, igazán figyeltünk az igazságos elosztásra is, hiszen a különlegessé vált ételből mindenkinek egyformán kell jutni.
Karácsonykor fogyott el az utolsó ilyen átmenekített étel is (januárban kaptam kettőt egy kedves ismerősömtől, de nem sejtettem, hogy fogom még valaha látni azokat a dobozokat), komoly gyásznap volt. A máskor könnyedén kukába dobott üres dobozt eltettük. Csak úgy, emlékbe.
Persze tudom, ami most még nagyon fontos, annak jelentősége az évek múltával halványodni fog, mindennel így van ez, a 15 évvel ezelőtti nagyszerelmem levelei ma már csak egy nagytakarítás idején kerülnek elő, és mosolyodom el rajtuk, holott valaha a mindenséget jelentették. Mindenesetre a visszailleszkedésnek van egy ilyen oldala is, csupán ezért említettem meg.
Subscribe to:
Posts (Atom)