Aimee Copeland-sztori

Még mindig küzdök a rettenettel és a csodálattal, ahogy Aimee Copeland történetét olvasom. Mondjam azt, hogy ez is csak Amerikában történhet meg?

A 24 éves szépség épp diplomázni készült a Georgia Egyetemen pszichológiából, amikor barátaival a közeli folyóhoz mentek megmártózni, 2012 májusában. A fürdőzés után az erdőben találtak egy összetákolt drótkötélpályát.
A második csúszásnál Aimee nekiesett egy nagy kőnek és egy csúnya seb keletkezett a lábán. Húsz öltéssel bevarrrták a kórházban, majd hazaküldték. Három nap múlva a seb elkezdett rohadni és Aimee nagyon beteg lett. Kiderült, hogy húsevő baktérium támadta meg, amely nagyon gyors halálhoz vezethet, ha nem amputálják a szervet, amelyen megjelent, szó szerint megeszi a szöveteket.
A lány mindkét lábát és mindkét kezét amputálták.
Ahogy az lenni szokott, az akkori barátja eleinte nagyon támogató volt, azonban nem tudta feldolgozni a lány testének változását, és két év múlva elhagyta. A lány úgy érezte soha többet nem lesz kapcsolata senkivel, hogyha az élete szerelmének hitt férfi sem tartott ki mellette, és nem volt képes vele intimitásra.
A lány élete legnehezebb időszaka következett, de mivel a fiatalsága, az élni akarása erősebb volt, mint a rettenetes fizikai-lelki állapot, amibe került, nem adta fel. Már a rehabilitáción is más volt, mint a többiek. A kéz nélküli nőknek rövid hajat szoktak tanácsolni, hiszen nem tudják fésülni a hajukat. Aimee nem fogadta el, hogy szép szőke hosszú hajától megváljon. Még a rehabon megtanult kézcsonkjaival lófarkat kötni.
Az életéből három év telt el intim kapcsolat nélkül, hiszen testére nézve maga is visszaborzadt önmagától.
Aztán döntött.
Egy online társkeresőn felvállalva önmagát elkezdett kapcsolatot keresni. Végül összeismerkedett egy 29 éves tanárral, egy álló héten keresztül napokig leveleztek, mintha regényeket írtak volna meg egymásnak. "Úgy éreztük, mindent tudunk egymásról"-kommentálta a lány. Olyan harmónia volt köztük az első pillanatban, ami nem hagyott kérdést arra nézvést, hogy találkozzanak, és randizni kezdjenek. Egy éve vannak együtt, boldogan.

Mindenhhez hozzátartozik, hogy a lánynak a rehabilitáció során maximális mentális segítséget, és egy szuper minőségű önműködő rokkant széket biztosítottak, valamint az is, hogy családja maximálisan tudta támogatni ebben a helyzetben.
Angliában az ilyen embereknek 24 órás segítőik vannak. A megváltozott szexualitással kapcsolatos információkat is átadják ezeknek az embereknek.
Magyarországon jelenleg egy négyvégtagbénult fiatalembert ismerek, aki emberi körülmények között, módos szüleinek köszönhetően személyi segítőkkel felszerelkezve él, önálló cégei vannak, és próbálja a legtöbbet kihozni ebből az állapotból. A többiek sajnos valamelyik szociális otthonban tengődnek, semleges nemre ítélve, gyerekként kezelve, egy rossz minőségű, legolcsóbb finanszírozású, kézileg tolható tolószékkel, és teljesen függővé válnak a fásult kiszolgáló személyzettől, beleértve a napi két pelenkacserét is.

Mit üzen az épített környezetünk?

A minap elméláztam az épített környezet pszichológiáján, akkor kissé abszurdnak találtam, hogy ilyen is létezik, de nem sokkal később kikristályosodott az, milyen fontos is az, hogy milyen üzeneteket hordoz a körülöttünk levő épített környezet.

Egyrészt, nyilván a szép környezetben jól érezzük magunkat, a szemetes, elhanyagolt, koszos, romos környezetben pedig nem, ez tiszta sor.

Aztán eszembe jutott az a réges-régi nap, amikor egy amerikai általános iskola kapuján belépve nem súlyos, gyerekek számára alig érthető versidézetekkel voltak a falak megtöltve, ahogy ezt Magyarországon megszoktam, hanem inspiráló, egyszerűen megfogalmazott, pozitív gondolatokkal, olyasmivel, amelyek mind-mind azt sugallták a belépő gyerekeknek, hogy ők egytől-egyig ügyesek, tehetségesek valamiben, ami nehezen megy, azt pedig ne adják fel stb.

Barátom, aki hat évig élt NYC-ban, és azóta is ingázik a két világ között, nemrég küldött sok-sok képet, amelyek egy része a kinti épített világ üzeneteiről szól:

Photo credit: A. F.

"Állj meg, kívánj valamit, menj tovább és valósítsd meg a kívánságod" olvashatjuk New York utcáin.

Szeretem a "make it happen" részt, nagyon amerikai, szó szerint tedd megtörténtté, azaz tegyél érte.

Ugye mennyivel másabb, mint a "Geci X párt", vagy a "Rohadj meg XY", ahogy azt a magyar házfalakon lehet olvasni? Most döbbentem rá, hogy én még életemben nem olvastam semmi pozitívat a magyar épített környezetemben, amit random ismeretlenek írtak ki, csak és kizárólag agresszív mondatok veszik körben az utcán is az embert!És ez bizony számít, nagyon sokat számít, hogy a környezet fenyeget-e vagy elhiteti veled, hogy igenis jó dolgok történhetnek veled.

Az Oraculo projectről nem sokat tudtam meg, egy ismeretlen brazil aszfaltművész először Rio de Janeiro utcáin, később Londonban és New Yorkban is inspirálta a tömegeket, mert ahogy a barátom is, más is megáll, és megmelengeti a szívét ez a gondolat, mielőtt tovább megy. Jó érzéssel folytatja a napot!

Phto credits: A, F,

Barátom üzletekben és könyvtárban fényképezte a fenti üzeneteket. És nem véletlenül fényképezte le, azért, mert adtak neki valamit, mert abban a pillanatban, amikor elolvasta őket, úgy érezte, hogy van jövő, azért tenni kell és sikerülni fog, amit eltervez, hogy az élet nehézségein túl lehet lépni stb.

Az emberek, ahogy a Facebook-oldalak százai mutatják, imádják az ilyen gondolatokat. Jó lenne, ha a magyar épített környezetben gondolna egyet egy ismeretlen graffitis, és elkezdene minket inspirálni. Egészen könnyen lehetne belőle akár sztár is, mert nálunk sajnos az ilyen jellegű gondolatok nincsenek sehol leírva, legfeljebb a fejünkben hordjuk őket, meg-megkérdőjelezve, amikor körbenézünk magunk körül.

Pedig nagyon sokat tesz hozzá az ember komfort-érzetéhez, vagy éppen fenyegetettség-érzetéhez az, hogy mit látunk az óriásplakáton, mit fúj a graffitis a falra, milyen feiratok szerepelnek az intézményekben, azok milyen hangulatot árasztanak, mennyire barátságos egy orvosi rendelő (talán ez már felismerésre került, a gyermekkórházakban igyekeznek gyerekbaráttá varázsolni a falakat, de miért csak ott?), mennyire lepukkant a művelődési központ, milyen falfirkák vannak a buszmegálló bódéjában, vagy éppen mennyire van szétverve a környezet, ami akarva-akaratlanul is jelzi az agressziót. Nem látjuk az agresszort, csak a "művét", ettől még kellemetlenebb érzésünk lesz, jobban fogjuk a táskánkat, igyekszünk távozni az ilyen környékről.

Az épített környezethez pedig sokat hozzá lehet tenni, jó példa a szomszédasszonyom, aki imád kertészkedni, így a mi házunk kiemelkedik a lakótelepen a sok gazos előkertes ház közül, mert mindig szépen gondozott, virágos, jó ránézni.

Vannak jó példáitok?

Küldjétek el nekem Facebook-on, levélben (eletamerikaban@yahoo.com), közzéteszem őket!

Amerikai sorsok

A katonanő:

A fekete ügyvéd:

 Az Egyesült Nemzetek szövetségének titkára, aki maga koreai származású:

Divatozás?

Elgondokodom mindig így az Oskar-gálák után, hogy milyen kettős is a ruhakérdés Amerikában.
Egyfelől a hírességek ruhakölteményei egy Oskaron legalább olyan fontosak, mint a díjak maguk, online és nyomtatott sajtó képes agonizálni egy-egy jobban vagy rosszabbul álló öltözeten, de ugyanígy figyelik a First Lady minden egyes ruháját is, ki a designer, mennyibe került, hogy áll rajta, jó vagy rossz...

Photo credit: Elisaveta Porodina

Ennek hírértéke van?Mondjuk még mindig jobb, mint a darabolós gyilkos a Fókusz Pluszból...
Számomra ez valami döbbenetesen üres, felületes, és teljesen lényegtelen kérdés.
Talán mert a nyolcvanas évek Magyarországán, kislány koromban anyukám mindig azt mondta, az a lényeg, hogy a ruha tiszta legyen, és ne legyen rongyos. Ezzel be is fejeződött a "divatra" nevelésem, anyám csak nagyon ritkán sminkelt, és mivel természetes szépség volt még idősebb korában is, így teljesen mindegy mit vett fel. Hát valahogy én sem sokat fejlődtem a divatozás terén, szemmel tartom a ruháimat, hogy ne legyenek rongyosak, és mindig tiszták legyenek...
És ez bőven elég is a hétköznapi életben, Amerikában. Ugyanis éles váltás, a hírességeken lehet csámcsogni, de az amerikaiak kifejezetten kényelmesek. A nők reggel a kosztümhöz simán felveszik a fehér edzőcipőt, hogy utána a munkahelyükön, ahol már keveset kell mozogni átváltsák a tűsarkúra.
Ha az ember az edzőterembe készül, nem visz magával hatalmas sporttáskát, az autóból nyugodtan kiszállhat az ezdőcuccában, senki nem fogja megszólni, még akkor sem, ha mondjuk ebben az összeállításban megy be a Bloombergbe...
Egyszer döbbenetes élményem volt  a Bloombergben. Szeles idő volt, farmerben, széldzsekiben sodort be a sors oda, ahol csodálatos estélyi ruhákat is lehet kapni. Annak idején ilyeneket a budapesti Westend egy erre specializálódott üzletén kívül nem nagyon árultak, ahogy most se nagyon van estélyi ruha a nagyobb ruhaüzletekben.
Alig mertem bemenni a Bloombergbe, mert eszembe ötlött, hogy Magyarországon a farmer-széldzsekiben kinéznének még egy közepes butikból is. Aztán csak győzött a kíváncsiság. Legnagyobb, pozitív megdöbbenésemre senki nem nézett fitymálóan rám, bőven elég volt a tiszta és nem rongyos öltözetem a világ egyik legmenőbb ruhaüzlet-hálózatába. Sőt, készségesen jöttek megkérdezni, melyik estélyi érdekel.
Amerikában nem feltétlenül mutatja külsőségeikben a gazdag ember, hogy pénze van. Így tehát egy széldzsekis, farmeros nőből is kinézték, hogy akar venni estélyit, és ami a nagyon fontos, és mindig szem előtt tartott szempont, hogy a potenciális vevő a király. Még álruhában is.

Természetesen ott is előfordulnak a plázacicák több tonna arcfestékkel, de elég kevesen, és leginkább a feketék körében népszerű a hivalkodóbb stílus. Azt mondanám, az amerikaiak meglehetősen prűdek, a cicivillantó dresszek kifejezetten ócskának tűnnek, a nők nagyon szolidan sminkelnek. És a fehér edzőcipő, hát az egyszerűen nem tud leszakadni a ruhatárukból. Igazuk van, kényelmes. Minden bizonnyal kevesebb a bütykös láb és a feltört sarok.

Zöld töklámpás? Fontos szimbólum lett idén!

Tegnap minden amerikai kisebb és nagyobb gyerek a Trick or Treat lázában égett. És tegnap először nemcsak a hagyományos lámpásokat  láthatták a cukorkakéregetők a házak bejáratánál, hanem itt-ott zöldes színben pompázóakat is.

A zöld tököknek sajátos jelentésük van, az idén elindított Teal Pumpkin Projectben azok  a családok, akik vállalták, hogy a betérő allergiás gyerekekre is gondolnak, nem cukrokat, csokikat adnak nekik, hanem valamilyen nem élelmiszer ajándékot. A Zöld Tök kampány része a 2014-ben útjára indított nemzeti kampánynak az ételallergiás gyerekekért.

A legtöbb, Halloween napján osztogatott édességben vannak allergén anyagok, annál is inkább, mert odakint nagyon népszerűek a mogyoróvajas termékek, például a klasszikus Halloween-édességnek számító számító Reese Peanut Butter Cup (nálam az a nemfinom-kategória, mint a halva, hogy nem finom ugyan, de nem lehet abbahagyni:):

Persze nemcsak a mogyoróvaj, hanem a tej, szója, tojás stb. összetevők is gondot okozhatnak az allergiásoknak. Az összetevők figyelése legfeljebb akkor hasznos, ha nem idegeneknek akarunk édességet adni, hanem családok belül pontosan tudjuk, hogy ki mit kerüljön el. Halloween idején pedig a bite size a menő, azaz a kis méretben egyesével csomagolt csokik, amelyek gyakran készülnek a fentebb említett allergénekkel már érintkező gyártósoron.

Így aztán egyszerűbb cukorka és csokoládé mellett más alternatívákkal is készülni, erre az USA-ban a dollárboltok nagy választéka kiváló lehet, például buborékfújóval, pókos karkötővel, slinkyvel. Millió gyurmaféle is van, de azok között is lehet allergén össztevővel ellátott, így nem ajánlják.

De vajon miért lett a tök zöld azoknál a házaknál, ahol vállalják az egyéb treatek beszerzését?A teal amolyan zöldes-szürke szín, és húsz éve az ételallergia-tudatosság hivatalos színe Amerikában.

Family Reunion

Valamelyik nap akadt meg a szemem a Family Reunion kifejezésen, és akkor döbbentem rá, hogy bizony ez is egy hatalmas kulturális különbség a magyarok és az amerikaiak között.

Igyekeztem visszaemlékezni gyerekkoromra, amikor még volt nagyobb család körülöttem. Igen, volt, hogy meglátogattuk a nagymamát és a nagypapát, akik ebéddel vártak. Utána a szülők és a nagyszülők beszélgettek, majd hazamentünk.
 Aztán időnként meglátogatott a nagybátyám is, mindig hozott csokit és télen mandarint és jól megbeszélték, hogy mekkorát nőttem és mi a helyzet a politikában.
 Esetleg a Balatonon összefutott a család úgy, hogy egyszerre nyaralt ott a nagynéném és és a nagybátyám és családja, és akár 10-en is ittunk egy bambit a teraszon.

De olyanra nem emlékszem, hogy éves szinten, előre tervezett, akár ottalvós hosszúságú, több napos, teljes családot összefogó esemény lett volna. Amerikában divat a Family Reunion. Ott ugyebár nincsen hétvégi nagyilátogatás, mindenki szerteszéled, amikor eléri a felnőtt kort és saját életét kezdni élni. A family reunion az valami olyan hatalmas családi összejövetel, ahol az egymással amúgy kapcsolatot nem tartó családtagok, akik esetleg még egymás nevével sincsenek tisztában, egy évben egyszer megpróbálják jól érezni magukat egymás társaságában.Because we are family!


Erre a témára egész tanácsadó oldalak és businessek épülnek. Én most az egyik kifejezetten erre szakosodott tervező oldalon bóklásztam végig a tudnivalókat és annyira morbidnak éreztem, hogy gondoltam megosztom veletek. Nézzük!
Már szoftver is van, nehogy a kockás papír és a toll kifogjon a családi összejövetel rendezőjén.
A legegyszerűbb összejövetelféle egy kerti parti, vagy egy puccosabb vacsora egy étteremben, ehhez kapcsolódhat egy hotelszolgáltatás, de lehet akár egy nagy közös utazás is.
Az összejöveteleket általában júliusra szervezik, ez egyébként a National Family Reunion Month is.Mi más?

Még tippeket is kaphat az, aki összejövetelt szervez, hogy mit is kezdjen a családjával a beszélgetésen kívül...a családi képkészítéstől a videón és közös templomba vonuláson át a piteevő versenyig minden van, mi szem-szájnak ingere.Ha ez kevés lenne, akkor néhány játékötletet is felsorol a szakértő oldal.
Itt van például egy családtagokra tervezett bingo:

Itt a bingo oldalon felhívnám a figyelmet az "is your cousin" részre, hát ez meg hogy lesz bingo?Mert mindenkinek más az unokatesója...nem értem én ezt.
A családi összejövetel szervezője arra nézvést is segítséget kap, hogyan szedje be a piszkos anyagiakat a partira, de nem kell aggódni a belépő szedése a leggyakoribb. Ezen azért nagyot nézne a magyar nagymama, -Szia nagyi, de jó hogy megérkeztél, háromezer forint lesz a beugró!-. Vicces.
A partinak persze legyen tematikája is, az unalmas szülinap avagy házassági évforduló kapcsán szervezett összcsaládi banzáj mellett még előkerülhet a szafari, vagy tengeri vagy űrbéli tematika is. Mert nincs is meghatóbb egy űrhajós ruhába öltözött sógornál.

The Geller Cup

Az ilyen játékos összejöveteleken kupákat (gondoljunk a Geller Cup-ra a Friendsből), vagy emléklapokat is osztogatni szokás , ezeket nem kell ám megszülni, mert letölthetőek a netről.


Bizarro world még folytatódik, az oldal azt ajánlja, hogy az érkezőkkel irassunk alá egy ívet, hogy megérkeztek, különösen, ha népes a család, hogy jobban tudjuk követni ki jött el és ki nem. A re-gisz-trá-ci-ós asz-tal-nál. Bezony.Sőőőt, ajánlott kitöltetni a regisztrációs űrlapot is!
A családtagok kapjanak kitűzhető névkártyákat is, hátha nem tudják egymás nevét!
Természetesen mindenki kap egy pólót is a nagy alkalomra, erről az oldalról lehet választani különböző modelleket.
Ezután nem marad más hátra, csak érezzük jól magunkat!
Hát hogyne.

Kis leírás bevándorlóknak az amerikai életstílusról

Az immihelp-en találtam egy picit vicces, picit szájbarágós leírást az amerikai életstílusról. Aztán rájöttem, hogy a célközönség az indiaiak, akinél már az is áll-leesős, hogy van szerelmi házasság, vagy az asszony is dolgozik.
Így én csak azokat a részeket emelem ki, ami a magyarok számára is meglepő lehet.

Az amerikai család kapcsán a következőket jegyzik meg:
A legtöbb családban a leérettségizett gyerek elköltözik és önálló életet kezd. Hogy ez mennyire így van, azt én is alá tudom támasztani. Nekik rettenetesen furcsa lenne, ha huszonévesen még a családdal kellene lakni. Igaz, anyagilag nem ütközik nehézségbe, hogy elköltözzenek. (De a magyarok között sokan nemcsak emiatt laknak a szülőkkel, hanem mert így kényelmes nekik.)Ezután csak a nagyobb ünnepeken találkoznak, azaz nincs a kéthetente kötelező jellegű hétvége a szülőknél, vagy érzelmi zsarolás, hogy már két hete nem láttunk, mikor jöttök... Ezek az ünnepek:esküvő, szülinap, Thanksgiving, Christmas és esetleg még pár családi rendezvény. Elég sok amerikai ismerősöm hazautazása kb. öt alkalom volt évente.Gyakran egészen más államban élnek a szülők és a felnőtt gyerekek, így akár hat-hét óra is lehet repülőgépen egy hazautazás.
 Abban a pillanatban, ahogy felnőttek a gyerekek, a szüleiknek nem tartoznak úgynevezett gondoskodással, ami Magyarországon elvárt. Mindenki a maga ura. Fordítva sem jellemző, hogy a nagymama ingyenbébiszitter lenne. Ezeket a dolgokat mindenki maga oldja meg és keres segítséget.Senki nem éli a másik életét. Ez nagyon idegen a magyar gondolkodástól.



Külön szekció a sétálás, ahol megjegyzik, hogy ez gyakori, de nem olyan értelemben, ahogy itthon, mondjuk kirakatnézegetéses bámészkodás, mert a legtöbb helyen nincs is kirakat. Inkább séta a természetben. Megjegyzik, hogy nem lehet mindenhol sétálni, a highway-en való sétát még egy kis büntivel is honorálhatják a rendőrök.

Társasági élet: a "come any time" csak egy fordulat, soha ne "ugorjunk fel" senkihez előzetes értesítés nélkül, mert az nagyon udvariatlan. Az amerikaiak barátságosak, de a privát szférájukat fontosnak tartják.

Az amerikaiak magatartásával is foglalkoznak.

• Leírják, hogy mivel az USA akkora és annyira elszeparált a világ többi részétől, ezért az amerikaiak számára a saját országa maga a világ. Az európai hírek nagyon eltörpülnek az újságokban, inkább az ázsiai kontinens híreire fókuszálnak, ha egyáltalán megteszik, akkor is azért, mert van közük hozzá politikailag. De nem igazán érdekli őket mi van a nagyvilágban.Ha belegondolunk, ez ránk is igaz: az európai hírek érdekesen, de az ausztrálok hogylétével mi sem foglalkozunk nagyon.
• Minden amerikai nagyon büszke az identitására, így soha ne tegyünk megjegyzést az országra, ezzel mélyen a lelkükbe tiprunk.
• Érdekes amit írnak: a legtöbben türelmetlenek és utálnak sorban állni, de türelmesen megteszik. Én mindig úgy láttam, én vagyok a legtürelmetlenebb a sorban, és egy ideig jó magyar szokás szerint még fennhangon a véleményem is elmondtam, persze magyarul. 
• A mosolygás pedig a jóindulat gesztusa és természetes, ha elhaladunk egymás mellett. De ne képzeljünk  bele semmit.De szép is lenne ezt meghonosítani Magyarországon, ahol a mivanbazdmeg a válasz gyakran a mosolyra. 
• 
• Ne négerezzünk, a helyes kifejezés: African American, ez a politikailag korrekt.
• Az is kiderül, miért nem főznek órákig: az idő szűkös, az emberek dolgoznak, és nincs kedvük az idejüket ilyesmire pazarolni, ezért is lett az USA a szülőatyja a gyorséttermeknek.Talán megbotránkoztató, de én ezzel teljesen egyetértek. Néha jó dolog főzni, de a hétvégi mizériától nagyon boldogan szabadultam odakint meg. Helyette olvastam, eljártam kondizni, pihentem, vagy épp a gyerekkel játszottam.
• Mindenki kényelmesen öltözik, és arany ékszert szinte soha nem látni.Igazából senkit nem érdekel mi van rajtad. Ó igen, azok a szép idők, amikor a széldzsekimben mentem be a Bloomingdale's-be és kedvem szottyant estélyi ruhákat próbálni... nagyon készségesek voltak, nem a ruhámról ítélték meg a pénztárcám méretét, mint a budapesti  Duna Plázában.

Akit érdekel angolul is bővebben, a linkeken elolvashatja.

Másképp kommunikálunk

Amikor valaki kikerül Amerikába, azt veszi észre először is, hogy mindenki kedvesen köszön.Ez az első és legmeghatározóbb élmény.

Az üzletben a vevő a király, az eladó pedig sohasem mutat negatív vagy ellenséges érzéseket. Magyarországon a vevő legfeljebb vendég a boltban, és bizony nem egyszer fordul elő, hogy az eladók nemtetszésüket fejezik ki.

A munkahelyen nemhogy nem az az első, hogy az amerikai kolléga a fizetésed felől érdeklődik, hanem ez az a tabutéma, amit jobb, ha te sem hozol fel, semmilyen körülmények közt. Fizuemelést sem azért kérek, mert lesántultam, meg négy gyerekem lett hirtelen és nehéz a helyzetem, erre nem jár emelés, a jó teljesítményre igen.

Amikor először elmész vacsorázni újdonsült amerikai kollégáiddal, meglepődve tapasztalod, hogy ők már tudják, hogy Magyarországról jössz, három kutyád, két macskád és négy nagynénid van, de Te még mindig nem tudsz semmit róluk. Nős? Férjezett?Van gyereke? Milyen a házassága?Mit csinált a múlt héten az anyósnál? A magyar jó kollegiális és baráti viszonyok alapja a "lelkizés". Az amerikaiak szinte soha nem beszélnek a magánéletükről, legalábbis nagyon belsőséges viszonyban kell lenni velük, és időnek is el kell telni, hogy erről beszéljenek. Az ember el sem tudja hinni eleinte, hogy akkor mi a fenéről beszélnek?Minden másról. Meglepően felszabadító az olyan beszélgetés, ami nem egymás bajainak a kitárgyalása.


Akkor honnan tudnak rólad mindent az amerikaiak?

A két kommunikációs stílus összetalálkozásának eredményeképpen. Az amerikaiak arra vannak szocializálva, hogy soha ne uraljanak egy beszélgetést, inkább kérdezzenek, mutassanak érdeklődést a másik iránt, és magukról ne beszéljenek hosszan, mert az unalmas lehet a beszélgetőpartnernek. A magyarok ezzel szemben mondják amit gondolnak, majd megállnak. Ez a szünet az, amikor a másiknak lehetősége van a saját hasonló élményét megosztani (kvázi elbeszélünk egymás mellett, mert nem fókuszálunk a másik gondjára, helyette a saját hasonlónkat osztjuk meg.) A magyarok nem kérdeznek, vagy ritkán. (Valljuk be, néha nagyon terjengősen tudnak a magyarok a saját gondjaikról beszélni, a partner nagy ásításaiból már lehet következtetni, hogy ideje témát váltani.) Ha egy magyar egy amerikaival találkozik, akkor a magyarnak furcsa a sok kérdés, és az, hogy az amerikai keveset oszt meg magáról, de sokat kérdez.
Ezért van az is, hogy a "Hogy vagy?" kérdést másképp értelmezzük. Az amerikaiak a "nem untatom a partnerem" jegyében annyit mondanak, jól, (így vált a kérdés egyfajta udvariassági formulává), a magyarokon pedig megnyomjuk ezzel a gombot, és elkezdik mondani....

Nagyon könnyű észrevétlenül "megtanulni" az amerikai kommunikációt, és meglehetősen hasznos is. Persze ennek az ember nincs tudatában, egyszerűen azt veszi észre, hogy hazatérve az ingyenpszichológus szerepét tölti be, megpöcköli a beszélgetőpartnereit néhány kérdéssel, és belőlük árad a szó. Valahogy én is úgy érzem, hogy sokat beszélni a saját dolgaimról az másnak unalmas, hogy régebben is így gondoltam-e, ezt nem tudnám megmondani, de mikor olvastam a két kommunikációs stílusról, akkor döbbentem meg, hogy mennyire belém ivódott ez a másfajta goondolkodás.

A legfontosabb amerikai értékek

Menetrendszerűen megérkezett az ősz, és elsők közt sikerült megint lebetegedni, aminek pusztán egy előnye van, az ágyban fekvés valami jó könyvvel. A sok hazahozott könyv közül elővettem egy már régebben olvasottat, Kendall: Sociology in our times címűjét, ami amúgy is szükséges a tanulmányaimhoz (miközben rájöttem, pályát tévesztettem, és mindig is szociológus akartam lenni, ugyanígy vagyok a pszichológiával is, és a szociálpszichológiával.Ok, too much information.)

Ebben sok engem érdeklő rész között találtam valamit, ami talán a blogolvasókat is érdekelheti, Robin M. Williams 197o-ben készített egy kutatást az amerikaiak által legfontosabbnak tartott értékekről. Javaslom, mielőtt végigolvassátok, készítsetek egy saját, magyar listát az értékrendetekről. Érdemes összevetni, miben más, miben hasonló, és mi hol szerepel a két listán.


Az amerikaiak listája:
1. Első helyen az individualizmus szerepel, ami annyit tesz, hogy az emberek felelősek saját sikerességükért és sikertelenségükért, kulcsfontosságú a komoly munkára való képesség. A sikertelen emberek csak magukat okolhatják a sikertelenségükért.
Ez első hallásra elég meredeknek hathat, mivel Magyarországon évszázados hagyománya van a más okolásának, a törökök, az osztrákok, az oroszok, az elmúlt húsz év, a szomszéd, a munkahely, a főnök.... Ennek természetesen történelmi okai is vannak. Az amerikaiak ezzel szemben magukba néznek, és a sikert is maguknak tulajdonítják, nem a jó istennek, vagy a szerencsének.

2. Teljesítmény és siker: ennek alapja a sikeres verseny, eredménye a presztizs, a gazdagság, és a hatalom. Az anyagi javak a személyes teljesítménynek köszönhetőek.
Megint csak szemléletbeli eltérés, legalábbis, és itt húzzunk egy határt a mai fiatalok, és a mai harminc felettiek között.A mai fiatalok talán már hasonlóan gondolkodnak, ugyanakkor elkeserítő látniuk, hogy az anyagi javak sajnos nem a személyes teljesítménynek köszönhetők, és Európában sohasem volt így, gyakran beleszületett valaki a jóba, és még mindig ez a jellemző.A mai harminc felettieket pedig nem nevelték a sikerre: "simulj bele a társadalomba, érd be kevéssel, a pénz nem boldogít....".

3.Aktív élet és munka, erről jut eszembe egy jó összehasonlítás, a magyar ember számára kikapcsolódás egy parkban ülni és nézegetni körbe, egy amerikai számára időpocsékolás. Egy magyar ember számára öröm a közös evés-ivás a családdal, egy amerikai ezt nem tudja mire vélni, miért nem mozdulnak ki és csinálnak valamit?

4. Technológia és tudomány e kettőben feltétlenül nagy a bizalom, és a remény, hogy kontrollálni lehet velük akár az öregedést, betegségeket, vagy a halált is.
Ha eszembe jut a magyar sztk-ellátás és a bioboltok egyre népszerűbb és növekvő száma, nos nem vagyok meggyőződbve arról, hogy a magyarok nagyon bíznának a tudományban....

5. Fejlődés és anyagi kényelem. Szó szerint idézem-fordítom: az anyagi komfort nemcsak az alapszükségleteket jelenti (mint lakhatás, étel, betegség esetén orvosi ellátás), hanem azokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyek az életet könnyebbé és élvezetessebbé teszik.
Hát kérem, hosszan lehetne sorolni a magyar közgondolkodás ellenpéldáit, "örülj, hogy tető van a fejed felett", " az a tied, amit megeszel", "örülj, hogy luk van a seggeden" stb. Mi pontosan arra lettünk szocializálva, hogy örüljünk az alapoknak, és ne legyenek túl nagy elvárásaink a könnyebb és élvezetesebb élet irányába.Mert aki ezeket elvárja, az már kékvér, úri gyerek stb.Újabb gondolkozásbeli fricska, történelmileg nem azé a kényelem, aki megdolgozott érte, hanem aki beleszületett.

6. Hatékonyság és praktikusság, legyen minden nagyobb, jobb, gyorsabb.A fogyasztói társadalom alapja.
Ez a magyarokra is jellemző, azt hiszem.

7. Egyenlőség, Williams egyből hozzáteszi, az egyenlőség a lehetőségek egyenlőségét jelenti, nem a  végeredmény (szocialista) egyenlőséget.

8. Erkölcs és emberség. Ott, ahol a természeti katasztrófák gyakoriak, egymás megsegítése elengedhetetlen. Az erős vallásosság, noha sokféle egyház van, ezt  vonalat tovább erősíti. szinte mindenki végez önkéntes munkát.
Magyarországon a társadalmi munka szóra az idősebbeket kirázza a hideg. A kötelezővé tétellel sajnos hosszú időre fekete báránnyá tette az ingyen munkát, amit odakint önként és dalolva a közért végeznek az emberek, a maguk örömére is.

9. Szabadság. Az amerikai szabadságképbe a személyes szabadságon túl beletartozik a magántulajdon szabadsága, a szabad sajtó, a szabad vállalkozás indítás.

1o. Nacionalizmus, ez kb annyit jelent, hogy az amerikaiak meg vannak győződve róla, hogy az amerikai életmód a legjobb (ebben azért vastagon benne, van, hogy az első öt pontban szereplő értékek teljesülnek is.) Büszkék magukra és összetartóak.
Hogy az amerikai életmód-e a legjobb, ehhez kéne látnom még pár alternatívát a magyaron kívül. Az biztos, hogy nagyon jó életem volt kint, és mindenem megvolt amiben hiányt szenvedtem-szenvedek Magyarországon: nyugalom, kedvesség, kényelem, lehetőségek, előrejutás, anyagi biztonság stb.

Mit gondoltok a listáról?

Pride Month at Macy's

Olyan szerencsés lehettem ma, hogy egy nagyon kedves régi diákommal partnerével és a családjával találkozhattam a Centrál Kávéházban,
Washingtonból Belgrádba jöttek egy esküvőre, és így aztán útba ejtették Budapestet is. Még az 1990-es évek elején egyetemi ösztöndíjasként járt itt a diákom, és akkor beleszeretett a városba, időnként visszatér ide.
Nagyon jót beszélgettünk, és hozott nekem egy Charterclubos karperecet a Macy'sből, aztán ahogy hazaértem, elnosztalgiáztam a Macy's oldalán... és akkor láttam, hogy Pride Month van a Macy's-ben, azaz Amerikaszerte a melegek hónapja, rendezvényekkel, illetve emberi jogi kampányokkal.

Ez a Magyarországon igencsak vitatott és sokszor támadott esemény valójában -nem meglepő módon- Amerikából származik, és bizony több évtizedes múltra tekint vissza, talán azért is sokkal toleránsabbak az emberek arrafele.

Mi is a Pride (büszkeség) története?

1961-ben Illinois válik az első állammá, ahol a homoszexualitást dekriminalizálják.
1969-ben New Yorkban a Stonewall Inn-be , egy klasszikusnak számító meleg pubba a rendőrség jogalap nélkül betört, amellyel egyfajta lázadást váltott ki az ott szórakozókból, ez lett a gay pride mozgalom megszületése.
1970-ben a Stonewall incidens első születésnapján San Franciscoban, LA-ban, Chicagoban, New Yorkban melegfelvonulások kezdődtek.
1977-ben Harvey Milk, az első nyíltan meleg amerikai tisztviselőt beválasztják a megyei tanácsba.
1978-ban meggyilkolják Milket. Gilbert Baker  indítja útjára a szivárványszínű zászlót a San Francisco-i Gay Pride-on.
1979-ben már 75 ezer ember vesz részt a főváros első Gay Pride-ján.
1980-ban megalapítják a Human Rights Campaign-t a leszbikusok és melegek jogaiért.
1988-ban Robert Eichenberg létrehozza október 11-ei dátummal a National Coming Out napot, amit magyarra igen nehéz lefordítani, a coming out nem más, mint amikor valaki nyíltan felvállalja, hogy más.
1991-ben lesz a piros szalag először a HIV/AIDS szimbóluma.
1993, fontos dátum, bevezetik az amerikai katonaságban a Don't ask don't tell vezérelvet, lehetővé téve a melegek katonasági karrierjét, ugyanakkor megtiltja számukra azt, hogy nyíltan vállalják fel szexuális hovatartozásukat.
1996 a Defense of Marriage Act bevezetése gyakorlatilag annyit jelent, hogy az egyes államok visszautasíthatják az azonos neműek házasságának elfogadását más államokból. Ez egészen az idei évig uralkodott, idén eltörölték.
1998 Létrejön a Trevor Project, azért, hogy 24/7 megakadályozzon öngyilkosságokat a középiskolás meleg diákok körében.
2000-ben Bill Clinton június hónapot a melegek és leszbikusok hónapjának nyilvánítja. Ebben az évben lesz Vermont az első állam, amely elismeri a meleg élettársi kapcsolatokat hivatalos kapcsolatnak.
2008-ban California melegházasságtiltó törvénye alkotmánysértésnek minősül, és  Washington, New York, New Hampshire, Massachusetts, Iowa, Connecticut, Oregon, Vermont, Washington D.C, valamit Maryland államokban a melegházasság törvényadta jog lett.

Elképesztő utat tett meg a melegkérdés onnan, hogy a hatvanas évek előtt még bűnnek számító állapottal napjainkban legális, normális életet lehet élni. A diákom is boldogan mesélte, hogy gondolkodnak a házasságon.
 Amikor pedig kedvelsz valakit, ugyanúgy örülsz az örömének, hogy egybekelhet a párjával, a pár nemétől függetlenül. Én ma két intelligens, kedves, boldog férfit láttam, akik szuperül illettek egymáshoz, és fantasztikus emberek külön-külön és együtt is. Őszintén szólva fel nem foghatom, hogy kinek van ezzel baja. Ahogy megismeri őket az ember személyesen teljesen természetessé válik a helyzetük. Azt hiszem minden nemű idegenkedés és előítélet csak addig tartja magát, amíg nem szerzünk személyes tapasztalatot valamiről. Amerikában mindenképpen csak veszíthetünk az előítéleteinkből, sztereotípiáinkból.

Sokkal több: minden

Jól emlékszem arra a napra, amikor 1995-ben megnéztük középiskolásként a Forrest Gumpot a Flórián moziban. Természetesen sikerült végigbőgni, hiszen olyan megható, hogy egy alacsony IQ-jú fiú ilyen sokra viszi, mint egy mese, aztán ott volt a szerelmi szál, meg a kedves mama alakja, és persze mellesleg Amerikában játszódott. Fogalmam sem volt arról, hogy szinte az egész második világháború utáni amerikai történelmen végighalad, hogy megmutatja az összes híres várost, nemzeti parkot, fel sem tűnt, hogy a beszédét DC-ben mondja, és voltak dolgok, amiket nem is értettem, egy üdítőitalról (Dr Pepper). Elvist felismertem, de az amerikai marketing működésére süketen mosolyogtam egyes jelenteken.

 A minap újra megnéztem a kilencvenes évek nagy sikerfilmjét. A Forrest Gump minden egyes perce sokkal több egy szirupos amerikai mozinál: minden, amit be lehet mutatni Amerikáról.


A történet ott kezdődik, hogy megtudjuk, Gump mama egyedül neveli egyszem kisfiát, aki "más" mint a többi gyerek, ahogy az iskolaigazgató megmutatja az elején egy ábrán, az IQ-ja jóval elmarad a normálistól. De a mama hisz a fiában, és machiavellista eszközökkel ugyan, de a normál iskolába kezdi járatni. Az, ahogy a kisfiúhoz beszél, nagyon tipikus az amerikai iskolában. Az átlaggyereknek a can-do attitűdöt nevelik a fejébe, azaz egy igen egészséges öntudatot, itt Forrest esetében azt tudatosítja a mama, hogy ő is ugyanolyan, mint a többi gyermek, azaz ugyanúgy képes lehet bármire.

És ahogy az sokszor előfordul, a gyenge szellemi teljesítmény kompenzálhatja egy kiugró tehetség, a főszereplő esetében a futás tehetsége. A magyarországi iskolarendszer  soha nem értékelte a sportban, vagy rajztehetségben, illetve más, "készségtárgyakban" való tehetséget, noha akkor nem lennének kiváló sportolók, festőművészek, vagy zenészek, Amerikában viszont az ezekben nyújtott kiemelkedő tehetség igenis előrevihet egy akár butább gyereket is. Tehát nem szirupos mese volt, hogy Forrest Gumpnak felajánlottak egy egyetemi helyet a focicsapatban egészen biztosan várható átlagon felüli teljesítményéért, hanem így működik az iskolarendszer odaát. Nem kell mindenkinek IQ-bajnoknak lenni, ahhoz hogy sikeres legyen.



Az egyetemi focicsapatból egyenes út vezetett a katonaságba- ez is jellemző, hogy a toborzók meglátogatják az intézményeket, és a valamiért tehetséges fiatalokat kiemelik. Ez már középiskolában elindul, sokan a katonaság ösztöndíján járnak egyetemre, és lesznek tisztek, akár egy történelem szakos végzettséggel is.

A hadseregben közlegényként kedvelik, hiszen nem kérdez, utasításra viszont tökéletes munkát végez, gyorsan összeállítja a puskáját, tudja kezelni a gépeket, gyors és erős, és talán éppen a bárgyúsága miatt van bátorsága Vietnamban megmenteni sok-sok társát. Valaki megmutatja neki a pingpongozást, és mivel a motoros képességei nagyon magas szintűek, hamar bekerül a nemzeti pingpongválogatottba. Teljesen elképzelhető karrier egy ilyen típusú tehetségnek.

Miután leszerel a seregtől -ekkor látogatja meg a Nation's Capitalt-, a film legszebb jelenete is itt játszódik.



Szerencsét próbál shrimphalászként, egyetlen kedves barátja, a háborúban meghalt Bobnak tett ígérete miatt. Eleinte jó ideig semmit sem fog, aztán egy hurrikán miatt a hajók nagy része odalesz a környéken, ő viszont jól behajózik, és megússza a rombolást, így már könnyű szerencsésnek lenni, hogy nincs versenytárs, elindul az üzlet.
Ahogy az életben lenni szokott, lesz egy üzlettársa, mellé szegődik egy okos valaki, aki még a pénz forgatásához is ért, katonai felettese, akit a háborúban ő ment meg a haláltól, a felettes azonban nagy árat fizet az életéért, amputálni kell mind a két lábát. Egy szelete a veteránok szomorú sorsának ez, a nagyon tipikus amerikai jelenségnek. A megkeresett pénzt az Apple részvényeibe fektetik, amiről Forrest azt gondolja, hogy egy gyümölcskereskedés (1995-ben fel sem tűnt nekem ez a poén, hol volt még akkor a magyar köztudatban az Apple.)
Könnyen lehet valaki Amerikában jómódú, igen hasonlóan, mint ahogy a főszereplő sorsa is alakult.


Gyerekkorától hű kísérőtársa Jenny a szomszéd farmer lánya, időnként felbukkan a felnőtt Forrest életében, a nő sorsa jól bemutatja hogyan lehet elkallódni a hatvanas évek Amerikájában, a hippikommunáktól, a különböző politikai csoportulásokon keresztül a drogozás, éjszakai élet világát. A filmen nemcsak az összes politikus és elnök feltűnik és letűnik( sokakat lelőnek), a 45. alabamai kormányzó, Wallacetől kezdve a Kennedyeken keresztül, társadalmi problémák mint a feketekérdés és szegregáció, majd a deszegregáció.  Különböző amerikai vonatkozású hírességek, mint John Lennon, ráadásul nagyon vicces módon, Elvis, a hidegháború a Japánban való pingpongmeccsek kapcsán, ha jól figyelünk, szinte minden jelentős eseményt láthatunk Forrest szemüvegén keresztül.

Nemcsak eseményeket, helyszíneket is, a három évig tartó futása is egy klasszikus amerikai történet.


 Ő maga csak bánatától hajtva az anyja halála után, és Jenny iránt érzett reménytelen szerelme miatt elkezd futni. Látjuk Arizonát, Utahot, Alabamat, Santa Monica Beachet , Monument Valley-t, és még rengeteg híres helyet ahol fut, (már ha felismerjük, annak idején nekem nem mondtak a képek semmit, csak most, hogy magma is jártam arra).
Tipikus az a marketinghype, ami  egy ilyen esemény köré szerveződik. Eleinte csak felfigyelnek rá, hogy van egy ember aki huzamosabb ideje futkározik Amerikaszerte. Majd követői lesznek, és mivel nem beszél, valami komoly szellemi vezetőnek gondolják. Ezért mozgalom lesz a futásból, többen csatlakoznak hozzá. Például vele fut egy sárvédőmatricákra szakosodott vállakozó, aki valami inspirációt keres, mi legyen a következő eladható matrica, és mondja neki, hogy belefutott egy nagyadag kutyaszarba, erre Forrest csak annyit válaszol, ez megtörténik. Mi történik?-kérdezi a vállalkozó, Forrest azt válaszolja, a szar, az történik. A vállalkozó befut a shit happens matricájával.
A film a smile jelet és Elvis sajátos táncát is Forrestnek tulajdonítja. Ha végignézünk a marketingtörténelmen, csak ennek a blognak a bejegyzései közt láthatunk hasonlóan véletlenszerűen inspirált, mára hatalmas hírnévnek örvendő márkátat.

 

A filmben megjelenik az amerikai patriotizmus, a földhöz ragaszkodás, nagyvárosok vonulnak végig a szemünk előtt, látjunk a taxikkal teli New Yorkot, San Franciscot, Hollywoodot, sőt igen sok slágert is összegyűjtöttek.

A befejezés keserédes, Jenny visszatér Forresthez, mikor kiderül, hogy egy furcsa vírus emészti a szervezetét (nyolcvanas évek eleje, HIV?), és kiderül, hogy egy egyéjszakás együttlétükből született egy gyerekük.



Forrest álma teljesül, Jenny hozzámegy feleségül, de hamarosan meghal. Forrest élete viszont új értelmet kap, fel kell nevelni a fiát.

A Forrest Gumpot online eléritek a tubepluson például, érdemes angolul megnzéni, lassú beszéde miatt már középfok felett is érthető lehet. Számomra egészen mást jelentett most, mint 17 éve, teljesen a világtól, internettől elzártan, úgy, hogy akkor még külföldön soha nem jártam. A kinti évek után újra megnézett filmek  értelmezése megdöbbentően más már.

Brangelina: dupla melleltávolítás

Meglehetősen radikálisan reagált Angelina Jolie egy teszteredményére, miszerint nála is megtalálható egy mellrákért felelős gén, amely édesanyja korai halálát okozta.

A színésznő a családjáért érzett felelősség miatt mindkét mellét preventív célból eltávolíttatta, Brad Pittel egyetértésben.
Három hónapos procedúrán ment keresztül. Szerencsére manapság már a rekonstrukciós műtéttel csodálatos kebleket lehet varázsolni a levettek helyén, és nyilván Angelinának kiváló plasztikai sebésze van, így a színésznőn külső változás nem látszik, csak a mellállománya tűnt el.
"Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen támogató és szerető társam van, mint Brad, nyilatkozott a színésznő. Brad Pitt a Pink Lotus Breast Centerben töltötte minden percét jegyese mellett.
Jelenleg a 87 százalékos veszély helyett öt százalék a veszélye annak, hogy a színésznő mellrákot kapjon.
"Nem érzem magam kevésbé nőnek- mondja-sőt megerősítve érzem magam, hogy hoztam egy komoly döntést, ami egyáltalán nem csökkenti a nőiességemet".
Annak ellenére, hogy külsőleg nem változott, mégis sok kínlódásnak vetette alá magát, ti vajon hogy döntöttetek volna?

Update: miközben ezeket a sorokat írom, egészen érdekes elemeznivaló került felszínre, nevezetesen a magyar és az amerikai reakciók a hírre, melyek tartalmukban jelentősen eltérnek, pontosan úgy, ahogy a felfogás, gondolkodásmód is más.
A magyarok azt firtatták, volt-e értelme...egészen a szélsőséges véleményekig (köcsög amerikai ribanc divatot csinál), az értelmesebb megnyilvánulásoktól, miszerint a családjára kell gondolnia. Sokan értetlenkedtek, miért vetet le valaki egészséges szervet, miért nem vár, amíg lesz rá oka. Egyesek divatmajomnak(!), mások elmebetegnek titulálták, sok férfi a férfiak félrevezetéseként értelmezte a műtétet (wtf?), más még a gyerekeit is elvette volna tőle.Néhányak kissé paranoiásak, mert az orvosok rút rábeszélését sejtették, és kb a kommentelők egy százaléka szerint cselekedett felelősen.
Az amerikaiak nem foglalkoztak azzal, hogy kellett volna-e vagy, nem hiszen ez a színésznő magánügye.Ez a téma, amit a magyar kommentelők körbejártak, fel sem merült. Az érintettek, akik maguk is szenvednek, vagy szenvedtek a ráktól, kissé gyakorlatiasabban gondolkodtak, nevezetesen úgy, hogy mindezt valaki akkor teheti meg, ha van jó biztosítása és pénze, a többieknek meg marad az imádkozás.És nyilván ez felettébb igazságtalan, hiszen végső soron emberi életek nem érnek ugyanannyit (milyen meglepő, amikor ráébred egy amerikai a kapitalizmus fonákjaira egy ilyen téma kapcsán.)

Ki is az a GI (Joe)?

Gondolkodtam, hogy mint amerikai blognak illene hírt adnom a bostoni eseményekről, de éppen elég cikk születik ebben a témában. Akkor lenne ennek értelme, ha érdemben hozzá tudnék tenni valamit a hírértéken túl, mondjuk mert ott élek, és a közhangulatról, reakciókról valami többet és mást tudok leírni mint a sajtó.

Most inkább olyanról írok, amiről a a médiában biztos nem találkoztok, meg kissé érdekesebb és kellemesebb téma is. Egészen fura módon Szilvási Lajos egyik regényében találkoztam a GI kifejezéssel, ami persze a GI Joe kapcsán már ismert volt előttem, csak soha nem gondolkodtam el a hátterén. Most megtettem.
A GI azaz Government Issued az első világháború után egyszerűen a közkatona neve lett. Még Szilvási is így használja a regényében. Ráadásul a Joe erre még ráerősített, az amerikaiak joe-ja az átlagember, gyakran Average Joe. (Jelent még feketekávét is szlengben.) A GI másik lehetséges magyarázata, hogy az első világháborúban a katonai felszerelések nagy részére rákerült a GI bélyegző, ami egyesek szerint government issued, mások szerint galvanized iron.


A Hasbro által gyártott akciófigura kezdetben az amerikai hadierő egyes ágazatai képviselte a legkisebbek fele (az amerikai nemzeti identitásnak igen fontos része a hadsereg tisztelete), volt GI Joe katona, légierő, tengerészgyalogos. Mivel babának a hatvanas években hívni nem lehetett, hiszen a fiúk nem babáznak, márpedig nekik készült, akciófigurának nevezték el.
A figura kezdetben Rocky, Skip és Ace néven futott (Rocky volt a katona, Skip a tengerészgyalogos, és Ace a pilóta), de aztán a GI Joe név váltotta fel egységesen ezeket. A vietnámi háború utáni háborúellenes közhangulatban GI Joe egy időre űrhajós és mélytengeri búvár lett.

Amiért a GI Joe úttörő lett, még a Barbie figurák melőtt, az az, hogy mozgatható volt a teste 21 ponton, előtte ilyen babákat nem gyártottak. Így is reklámozták: America's movable fighting man.
Már 1965-ben megjelent a fekete bőrű változat, sőt 66-ban megjelent az európai és japán fejváltozat is.
GI Joe figurája az emberi test nem lehet szabadalom alapja, így a Hasbro egy sebet vésett a figura arcára. ennél is érdekesebb az a "szexepil", ami véletlenül tűnt fel, majd direkt így kezdték gyártani a babákat, nevezetesen, hogy a jobb hüvelykujj körme az ujj belső részére került a külső helyett,. (Annyi ilyen érdekes véletlen alapja egy-egy tudatos marketingfogásnak, mégis mindig elcsodálkozom, hogy mennyi ilyen furcsaság van.)
A figurák ruhái és katonai gépkiegészítői, autói folyamatosan fejlődtek az évtizedek alatt.

Míg manapság az akciófigurák egy-egy akciófilm kapcsán születnek meg utólag, az első akciófigura, a GI Joe esetében ez fordítva történt, a Real American Hero, GI Joe sorozat a nyolcvanas évek elején látott napvilágot.



A Hasbro az USA-n kívül egyedül Kanadában és Angliában dobta piacra a GI Joe-t. A GI Joe nemzedékek fiúgyerekeinek első hőse volt, és nagyszerű "nevelőeszköz", hiszen az amerikai hős az amerikai katona, ez nagyon erősen benne van az össznemzeti gondolkodásban, a hadsereg és a katonai karrier komoly presztizsű az Államokban.

Who are you wearing?

Ez az a kérdés, ami a legtöbbször elhangzott a mostani Oscaron, és a többi hasonló díjáatadón, amikor a sztárok egyenként lejtenek végig a vörös szőnyegen.
Miért olyan lényeges, hogy a világsztárok melyik divattervezőt részesítik előnyben, mire gondolnak úgy, hogy ez megfelelő lesz az Oscarra, az Emmyre stb.?
Ez éppen úgy valamiféle csendes közmegállapodás, mint az, hogy a szőnyegnek vörösnek kell lennie. Az miért olyan fontos?
A ruha megválasztása és viselése legalább olyan lényeges, mint az eseményen történtek. Hetekig mehet a cikkezés egy jól vagy rosszul megválasztott ruháról. Ez tartja a divatot mozgásban, ez az, ami inspirálhatja a középosztály számára készülő elegánsabb darabokat, a z aktuális vásárlást, ez az, ami egy divattervezőt égbe emelhet vagy sárba tiporhat, ez az, ami a hírességekről a pletykaújságoknak témát adhat...

Hogy ez szánalmas? Lényegtelen? Röhejes?
Mondhatnám, hogy igen, ahogyan a lestapált tréningnadrágomban dagonyázom a könyvtár fele, miközben egy közelítő autó még rámfecccsent egy adag saras vizet...
De ha belegondolunk, a hétköznapi embert is igencsak irányítja a divat, az elhanyagolt ruhát, régi holmit mindenki szúrós szemmel nézi, a csilivili divatmajmot a tűsarkúban szintén, érezzük, hogy az már sok. Egyszóval a hétköznapi ember életében ugyanolyan fontos az öltözködés, az ápoltság, sőt, mi is megkérdezzük a másiktól egy csinosabb darab kapcsán, hogy hol vette azt.
 És már el is jutottunk a klasszikus díjátadós kérdéshez: Who are you wearing? Azaz, kinek a ruhakölteményét viseled? Nyilvánvalóan abban a körben már sokkal inkább a divattervező személye és a ruha ára meghatározó, ezért a who kérdés.

Jennifer Aniston idei ruhájában, amit többek közt azért választott, mert könnyű benne elmenni pisilni

Hogy mennyire komoly ipar épül erre a mindenkinek más lényeggel vagy lényegtelenséggel bíró jelenségre, az inkább érdekes.
Az különböző díjátadók ruháit évekre viszamenőleg, hírességekre lebontva meg lehet vásárolni replica formájában, az az a ruháról készült tökéletes ruhamásolat formájában, különböző árakon.
Az árak 300-500 dollár körül mozognak ruhánként, de természetesen nagy az árleszállítás (Amerika egyik legszeretnivalóbb sajátossága), mint mindig, így már 100-150 dollárért is meg lehet venni a státuszszimbólum-másolatokat, ha valakinek ez fontos.(Íme a link, amin megtekinthető.)
Kevésbé elegáns, de olcsóbb megoldást kínál egy másik online üzlet, ahol Oscar átadókon viselt ruhák által inspirált estélyiket lehet megvenni, azaz nem pontos másolatokat, hanem az eredetihez hasonló ruhákat, az árak 100 és 200 dollár közt mozognak.

Akárhogy nézem, a díjátadókon viselt ruhák a divattal foglalkozó iparágaknak, divattervezőknek, divattörténészeknek komoly jelentőséggel bírnak. Bizonyosan lényeges kérdés lehet az amerikai felső-középosztálynak, a bálokon résztvevő rétegnek. A többi ember számára pedig egy nap az évben, amikor lehet egy kicsit kritizálni az ünnepelt sztárokat, ha máshogy nem, egy rosszul sikerült ruha, vagy egy előnytelen hajköltemény kapcsán. Máris ki lehet alóluk rántani a vörös szőnyeget, (és rájuk húzni a vizes lepedőt), hogy lám az ő ízlésük is lehet pocsék, nekik is lehet bad hair day-ük, ők is járnak pisilni a ruhában, és szempont, hogy utána ne kelljen tíz öltöztetőnő a visszabújáshoz, máris közelebb kerülnek az átlagemberhez, aki el sem tudná képzelni az Oscar-átadót tréningruhás sztárokkal.
Naugye.

Nincs akadály

Hetek óta újra tudom nézni online a The Secret Life of the American Teenager sorozatot, ami az ABC family-n 2008 óta megy, kissé nevelő szándékkal, határozottan ajánlatos a középiskolába lépés előtt megnézni, ha nem akarjuk, hogy a lányunk az első évben terhes legyen... A sorozat nemcsak ezért érdekes, hanem azért is, mert rengeteget meg lehet tudni az amerikai középiskoláról, például, hogy mennyivel szabadabban dönthetnek a gyerekek a tantárgyfelvételről, hogy mi az a summer school, hogy hogyan működik a school counselor, hogy milyen egyszerűen lehet valaki magántanuló, ha az neki jobban fekszik, és hogy a jogosítvány mennyire várt és gyorsan megszerezhető az államokban, hála az automata kocsiknak és a normális vezetési morálnak. A sorozat szereplőit is úgy válogatták be, hogy képet kapjunk az amerikai társadalom metszetéről, van jól menő vállalatvezető, van fekete és fehér, hispán család, hátrányos helyzetű gyerek, a középsikola figurái közt felvonul a menő focista, gazdag elkényeztetett, a magányos, a meleg, a félénk, és az iskola szexbombája stb.
A sorozat rengeteg lehúzó kritikát kapott, de népszerű volt a célcsoport körében, és nekem is tetszett a fentiek miatt.

Ami még inkább elgondolkodtatott, az Tom Bowman figurája, aki a népszerű cheerleader Grace Bowman adoptált bátyja, és Down szindrómás. Nem sűrűn látunk a magyar televízióban Down szindrómás színészeket. Sőt olyan színészt sem, aki más fogyatékossággal él. Nincs ugyanis kultúrája a fogyatékosok integrálásának és elfogadásának, ami Amerikában természetes jelenség.

Luke Zimmerman, aki Tom-ot játssza, 2012 októberében vehette át a Quincy Jones Exceptional Advocacy Award-ot a színészi teljesítményéért, amit előtte több fiatal Down szindrómás színész is átvett már.
Tom elég sűrűn szerepel a sorozatban, minden részben, és bizony sok szövege is van. Zimmerman elképesztően jól játszik, pedig neki biztosan több energiájába telik a szöveg megtanulása, nem beszélve arról, hogy beszédében kissé akadályozott, számomra teljesen érthető amit mond, de nem tenném be egy angol nyelvvizsgára felolvasónak. Érdemes tudni, hogy a Down kórosoknál a beszéd az egyik legnehezebben fejlődő terület, sokkal többet értenek, mint amennyit ki tudnak fejezni, gyakoriak a hallásproblémák. Az olvasásban viszont igen gyakran megelőzik egészséges társaikat, korán meg tudnak tanulni dekódolni, ugyanakkor a verbális memóriájuk nagyon gyenge, elképzelhető hát, mekkora teljesítményt is jelenthet Tom Bowman figurájának alakítása.

Az 1980-as születésű színész egyébként hivatalnokként dolgozik egy bíróságon, 1997-ben végzett a Beverly High középsikolában, a Normann futballcsapat tagjaként.Zimmerman a Performing Arts Studio West in Inglewood fogyatekos csoportjában gyakorolja a színészmesterséget. A studió olyan fogyatékosoknak ad teret, akik érdeklődnek a zene, a színészet, tánc és más előadóművészetek iránt.
Zimmerman így nyilatkozik:“It’s something I want to continue. I love acting and doing the series; it’s fun. The cast and crew are proud of me; and that’s great.”

Zimmerman  a díjat a "Légy szép, légy önmagad" divatbemutató keretén belül vehette át, amelynek bevételei a Linda Crnic Intézethez folynak be, ahol kizárólag a Down szindrómások problémaival foglalkoznak, és klinikai kutatásokat is csinálnak a szindrómával kapcsolatban.A divatbemutató modelljei mind Down szindrómások.

Amerikában a Down szindróma nem akadály, lehet valaki hollyywoodi sztár is! És ez jó.
Nagyon gyakran látni boltokban nyolc órában foglalkoztatott fogyatékosokat, sőt, az integráló program részeként az önmagukat ellátni képes pszichiátriai betegek is önállóan tudnak lakni, és aki képes, az a helyi boltokban el tud helyezkedni keresőtevékenységet folytatni. A mi lakótelepünkön is éltek ilyen betegek, a hat év alatt kétszer mozgatták őket más és más lakásokba, általában ketten-hárman laktak együtt.A helyi üzletekben dolgozó fogyatékosokkal mindig nagyon megértően bántak a kollégáik.

Sex & Dating, episode 1.

Minden valamirevaló amerikai városnak van webes oldala, ahol az érdeklődők képet kaphatnak a látnivalókról, kulturális eseményekről, kis történelmi betekintést nyerhetnek a város életébe, főbb vásárlással kapcsolatos tudnivalókat olvashatnak, vagy éppen az éjszakai életről szerezhetnek több információt.
Nagyobb városoknál külön szekciót alkot az oldalon a Sex &Dating valamit a Gay&Lesbian rovat, amin eleinte igencsak megdöbbentem, de aztán hamar rájöttem DC-ben élve (a világ egyik legnagyobb gayparadicsoma), hogy a szexualitás nem rejtegetnivaló dolog errefele, így aztán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy a nagyobb városok információs oldala bizonyos értelemben talán túlzottan is informatív.

New York ebből a szempontból még viccesebb, van például egy olyan rovat, amelynek most ez a címe (azért most, mert mindig más a kérdés az utcai felmérésekben):
Street survey: What sexual activity have you done in New York that you wouldn't have considered doing before you moved here?
Azaz: Milyen szexuális tapasztalattal gazdagodott New Yorkban, amit, mielőtt ide költözött volna, soha nem akart volna kipróbálni?
Az interjúalanyok egy Playboyt tartanak az arcuk elé, és a képük alatt olvasható néhány soros vallomás.Némelyik, hogy finom legyek eléggé szókimondó...:)

A Sex&Dating rovat arra is jó, hogy egy város egészen érdekes vállalkozásait, üzleteit is megismerjük. Vagy, hogy megtudjuk, milyen eseményeket szerveznek a témában, mit tudnak még kitalálni? Meglehetősen sok olyan ötletet, ami elképesztő,fantasztikus, akárcsak a város maga.
Itt van például a Sex-Air Championship, amely hasonlóan működik a léggitározáshoz, a bajnokjelöltek a levegővel szexelnek, és igyekeznek a közönség számára minél jobban megjeleníthetővé tenni képzeletbeli partnerüket. Természetesen zsűri is van, és az értő közönség választja ki a végső győztest.
A szextematikájú tanfolyamoknak is nagy a közönsége, ilyen lehet például az orális szextechnika tanfolyam...vagy éppen a tantrikus szex tanfolyam, esetleg a lap-dance workshop... Egy résztvevő elmeséli, hogy egyedül érkezett, végül egy nálánál egy évtizeddel idősebb hölggyel gyakorolta a technikákat.
Muszáj bemásolnom ide az orális kényeztetős tanfolyam szövegét, egyszerűen elképesztő, hogy amikor valakinek megszületik a fejében egy ilyen ötlet, nem veti el, hanem meg is hirdeti, és üzlet lesz belőle:
Ask any man and he is likely to agree: Given the high demand for blow jobs, great ones are in surprisingly short supply. Experts will walk you through various approaches, introduce explosive tricks (hint: it's all in the breathing) and recommend toys, such as the Shhhh Blindfold ($20), to enhance the sensations of your newfound oral-pleasure skills. Various locations(...)

A szexpartyk egyik igen érdekes fejezete a Sugar Daddy party, amely azt hiszem Magyarországon még kimerítené az "öreg kecske is megnyalja a sót" mondást, és elég nagy felháborodást váltana ki. Odakint igenis van egy kereslet és van egy kínálat, és senki nincs lekurvázva azért, mert mondjuk a tanulmányait luxuskörülmények közt akarja végezni,  amit az apja helyett a cukros bácsi fizet, bizonyos szolgálatokért...Egy komoly randioldal van már a témában, ahol a kölcsönösen hasznos kapcsolatok keresői megtalálhatják egymást, mindenféle előítélet nélkül. Az élő rendezvényen még egyszerűbben köttetnek megállapodások. Hogyan? Szimpátia alapján. Valahol persze szóba kerül az összeg, amire a lánynak szüksége van, majd a férfi és a lány együtt megtárgyalják, hogy ezért az összegért mit várnak el egymástól.

New Yorkban biztosan nem lehet unatkozni...:)
folyt köv.

Származás - szemléletkülönbségek

Minden ország szereti magáénak tudni a kiválóságokat, a magyarok ezzel élen járnak, mindenkit, aki magyar származású, de nem él Magyarországon és híres, sikeres ember, az ország büszkeségének tekintik. Nincs is ezzel semmi baj, csak tudni kell, hogy nem biztos, hogy a világ szemében is azonosítják Magyarországgal ezt a pozitív személyiséget. Gyakran olyanokat is magyarnak szeretne tudni a közvélemény, akik magukat egyáltalán nem identifiálják magyarnak, mert mondjuk Amerikában születtek és ott is nőttek fel. A magyarok ezt értetlenkedve fogadhatják, hiszen a híresség szülei magyarok, akkor ő is az!

Miért van ez a kettősség?
A kettősség a két ország jogi szabályozásából és felfogásbeli különbségéből dódik.
Amerikában a föld számít. Aki amerikai földön születik, az automatikusan amerikai állampolgár.Mindegy, hogy a szülei honnan jöttek, milyen nemzetiségűek. Hiszen mindenki jött valahonnan, így nem lehetne nemzeti öntudatot építeni, ha a származási országhoz való identitáshoz ragaszkodnának az emberek. Ez egyszerű túlélési stratégia volt annak idején, hogy el kell szakadni. Ahogy az újabb generációk megszülettek, nekik már semmi kötődésük nem volt a szülők országához, legfeljebb hallomásból ismerték, gondoltak rá jó szívvel.
Így aztán egy amerikai esetleg elmondja, hogy apja olasz származású vagy német származású az anyja, de ő magát sem olasznak, sem németnek nem tekinti, ő amerikai.Ez nem azt jelenti, hogy nem érdeklődik az olasz vagy német kultúra iránt, de nem táplál semmilyen hazafias érzelmeket apja és anyja származási országa iránt.
A másik, amitől valaki amerikai lesz, az a hosszútávú ott élés. Sok magyar származású tudóst az amerikaiak egyszerűen amerikainak tartanak, hiszen ott élte le az életét, ott alkotott, jöttek az eredményei, és a legtöbb esetben ott is halt meg.

A magyarok másképp gondolkodnak, itt nem a föld számít, hanem a szülők származása. A lányomat is automatikusan anyakönyvezték, akkor is, ha nem itt született, hiszen szülei magyarok, akkor ő is.
Itt, mivel a társadalom 90%-ban homogén, kevés a bevándorló, nem is igazán téma ez, hacsak nem számítjuk az etnikai felhangokat (márpedig ettől a blogtól ez igen távol áll.) Ez a szemléletbeli különbség okozza, hogy a külföldön karriert csináló ismert embereket a magyarok továbbra is magyarnak tartják, míg az amerikaiak legfeljebb sejtik, hogy magyar származású, (az esetek nagy részében nem), nálunk a föld számít.

A kérdés filozófiailag is érdekes. Azt gondolom, hogy egy második generációs külhonban született és felnevelkedett ember már semmiképpen nem magyar, legfeljebb a szülei voltak azok.
Az érdekesebb kérdés, mi a helyzet az első generációs tudóssal, aki mondjuk Magyarországról menekült el/vándorolt ki, és munkássága egésze Amerikához kötődik, ott is hal meg? Mi a szempont?Számít-e, hogy gyerekként került-e ki, vagy felnőttként vándorolt ki? Hiszen a gyerekkor ilyen szempontból vízválasztó, amiben felnövünk, azt nehéz levetkőzni. (Az öt éves kislányomat, ha megkérdeztem Amerikában, hogy ő amerikai-e vagy magyar, akkor rávágta, hogy amerikai, hiszen egy kicsi gyerek amiben él, azzal azonosul, aztán ahogy visszajöttünk Magyarországra elbizonytalanodott az amerikaiságában, és most már gyakran mondja, magyar, és inkább megszokásból, hogy amerikai.) De vissza a hipotetikus tudósra. Külföldön lesz híres, és nem szándékozik visszatérni Magyarországra. Kié marad ez a tudós? A magyaroké?A választott hazájáé?
Ti mit gondoltok?

Öregjeink - szemléletkülönbségek

Érdekes beszélgetést folytattam egy amerikai ismerősömmel, aki hosszabb ideje él Magyarországon.
A magyar "csókolom" kapcsán jegyezte meg, hogy kissé paradoxonnak érzi ezt a tiszteletadó köszönést, amikor az öregek itt amolyan háziszolgává avanzsálódnak idősebb korukra, elvárás a nagymamák és nagypapák felé az unokákra való vigyázás, vagy a nagy kondér húsleves a családnak.
Elmondtam neki, hogy Magyarországon nincs pénz babyszitterre, így gyakorlatilag valóban elvárás marad a felnőtt gyerekek részéről, hogy a még jó egészségi állapotban levő szülő idős korában is segítség legyen. Sok idős ember nem is ágál ez ellen, hiszen annyira természetes ez itt ebben a miliőben. Ugyanígy természetes a szülők anyagi javainak megöröklése, és ezzel akár előre kalkulálás, ami Amerikában szocializált ismerősömnél szintén a nagyon furcsa kategória. Ahogy ő mondja, nem tartoznak a szülei semmivel neki, már felnevelték.
A magyar helyzetet ismerjük, részben anyagiak hiányából fakadóan, részben az idősek megítéléséből fakadóan alakult ki ez a szerepkör.
De milyen az amerikai?

Az amerikaiak nem öregszenek. Először is ez ott kezdődik, hogy a munkaerőpiacon sem lesz idejekorán öreg valaki, egy negyvenes ember épp a csúcson van és ott is tud váltani, nincsenek korkikötések az álláshirdetésekben. Nem várják a nyugdíjat, illetve nem úgy tekintenek rá, mint ahogyan Magyarországon, afféle itt a vége fuss el véle érzéssel. Sőt. Ott a nyugdíjnak nevezett félig önerős, félig állami juttatás nagyon hasonló életszínvonalat nyújt mint az aktív korban megkeresett pénz. Illetve igen jelentősek a megtakarítások ebben az életkorban már.
Sok nyugdíjast ismertem személyesen. Igen sokan még nyugdíjas korban dolgoztak, teljes munkaidőben, illetve rengeteg a részmunkaidős állás. Több nyugdíjas diákom volt, aki hetven fele vette a fejébe, hogy kéne tanulni a szülei nyelvét, amit ő soha sem tanult meg. Egyik ismerősöm exceltáblában vezette a napi dolgait, melyben nyelvóra, tenisz és egyéb elfoglaltságok kaptak helyet. Rengeteget utaznak, körutakon hemzsegnek a nyugdíjasok. Valóban aranykor ez, a gyerekek kirepültek, nagyon gyakori, hogy más államban élnek, így egy évben egyszer karácsonykor találkozik a család. Ebből a modellből is következik, hogy szinte minimális a mindennapos nagymama-nagypapaszerep.
Majdnem  két évig éltem együtt a mindennapjaim egy részét egy kedves nyugdíjas társasággal, akikkel együtt fazekaskodtam. Nem érezni a korkülönbséget. Nagyon keveset beszélnek a betegségeikről, az egyikről már csak akkor derült ki, hogy kezdődő Alzheimere van, amikor mondta, hogy januártól Alzheimer workshopra jár, mert diagnosztizálták (nem kenik el a diagnózist, és megmondják a paciensnek, sőt fel is készítik hogy minél tovább lehessen önellátó), és ameddig még jól lesz szellemileg, addig gyorsan a spanyolt is elkezdi, így most kihagy egy szemesztert a fazekaskodásból...
Nagyon tudatosak, rengeteg felvilágosító ingyenes program van időskori problémákról, általában kórházak szervezik ezeket workshop formájában, így nem feltétlenül az orvos szava szent és sérthetlen (Magyarországon elképesztő az idős emberek tudatlansága a betegségeikről, ennek egyik része az, hogy a netet sem kezelik sokan, a laikusoknak írt orvosi könyvek pedig eléggé elavultak a könyvtárakban), hanem ők maguk is tisztában vannak egy-egy kórkép életmódbeli javításának lehetőségével.
Nagyon gyakori az idős ember a konditeremben, személyi edzővel, rengeteg idősebb élvezi a jógát és előnyös hatásait. Természetesen az idős korban is ugyanúgy vezetnek, ahogy fiatalabb korukban, imádnak vásárolni, és meg is van rá az idejük, nagyon gyakori a nagy társaságok látványa éttermekben. Úgy mondják, mindent, amit a munkás évek alatt esetleg kevésbé tudtak művelni, azt most bepótolják az arany évek alatt.
Igen sokan önkénteskednek szabadidejük egy részében. Ahogy egy ismerős hetvenes hölgy fogalmazott, szeretné visszaadni a helyi közösségnek azt, amit kapott.
A technikával azért nekik is nehéz lépést tartani. Természetesen használják a netet és az alapvető programokat, de az érintőképernyős mobilos 72 éves néni diákom azért tudott érdekességeket produkálni a telefonjával, igaz ez 2006-ban volt, azóta biztos megtanulta használni.
Ami a legmeglepőbb, hogy nagyon rugalmasak. Még tartózkodásunk elején kaptunk meghívást egy idős párhoz, inkább hetven felettiek mint alattiak voltak, és kissé szorongtunk is, miről fogunk mi beszélgetni velük? Meglepetésünkre az egész vacsora olyan volt, hogy semmilyen generációs szakadékot nem éreztettek velünk, abszolút partnerként bántak velünk, és nagyon informáltak voltak az aktuális eseményekről, illetve örömmel meséltek a házfelújításról, a legutolsó utazásukról, a végén kicsit mi éreztük nyugdíjasnak magunkat hozzájuk képest harmincon innen és túl.
Sokak szeretnek nagy vendégségeket csapni, kortársaikkal. Valóban nem jellemző a magyarországi több generációs családi  (szinte kötelező jellegű) hétvégi látogatás, inkább a kortársaikkal töltik az időt. Szerintük ez így egészséges, mindenki élje az életét, szülő és felnőtt gyerek is külön.

Elhagyott kreditkártya

A gyerekkori vonalzókon és kulcson kívül még soha semmim nem hagytam el, noha igen gyakran keresek dolgokat....nem is olyan rég a kocsikulcsom hiába kerestem, annak a sztorinak tudjuk, mi lett a vége. Nyitva hagytam már kocsiajtót és lakásajtót is, itt ezt könnyű következmény nélkül megtenni. Szerencsére.
De a táskámra mindig kínosan ügyelek, mióta Pesten egyszer elemelték, és mindent újra kellett csináltatni, az idegeskedésről nem is beszélve.
Vasárnap kimentünk a fővárosi bolhapiacra kicsit szétnézni, és mikor indultunk volna haza, a gyereknek vettem egy fagyit. Hétfőn nem vásároltam semmit, kedden nem találtam a kártyát, de gondoltam, otthon majd megnézem, szerdán nem használtam, ma viszont már sem a lakásban, sem a táskában, alapos keresés után sem volt meg. Gyors számlaellenőrzés, ugyanis itt a kreditkártyával úgy fizetnek, hogy semmilyen kódot nem kérnek sehol, és személyazonosítást sem, azaz ha valaki megtalálja, bizony szépen költhet vele, sehol nem akadna fent a rendszeren. Nem véletlen ilyen a rendszer...legalábbis a mai eset után így gondolom.
 Semmilyen gyanús aktivitás nem volt a számlán. Felhívtam a fagyizót, mondták, hogy már vártak, ott van, vigyem a személyim, és odaadják. Megérkeztem, az uriember egy kisborítékba tette, és a pénztárgépben tartotta, kérte az ID-mat, majd odaadta a kártyát.
Ennyi volt a történet. Na és ettünk egy finom fagyit, ha már elmetróztunk odáig. Még annyit megjegyeznék, a fagyizó nem a legjobb környéken van, pár megállóra Largotól, ami már veszélyesebb fekete negyed. Végtelenül hálás vagyok. Annak aki megtalálta a fagyizóban, annak aki odaadta a fagyizósnak, annak, akinek nem jutott eszébe zavartalanul felhasználni, majd elhajítani, a fagyizósnak, aki borítékba tette és várta, hogy jelentkezzek érte. Ez nem egy egyszeri szerencse, több ilyen történetem is van, amiből baj lehetett volna, és mások hozzáállása miatt nem lett. Bekopogtak, ha kint hagytam a zárban a kulcsot, utánam jöttek, ha a gyerek elejtett egy macit, segítséget ajánlottak, amikor bajban voltam az autóval, senki nem emelte el az autómat amikor nyitva hagytam az ajtaját két óráig, a GPS is benne maradt..sőt, a minap elkezdett esni az eső, álltam a piros lámpánál a gyerekkel, odajött egy pasi, és fölém tartotta az esernyőjét, hogy amíg átmegyünk a zebrán, ne ázzunk, most pedig a kreditkártyám kaptam vissza sértetlenül négy nap után. A történeteim szereplői egyszerű munkásemberek, fekete eladók, latino szakik, nem gazdag emberek. Emberek. Nagy betűvel. Köszönöm.

Sorban állás másképp

Sikerült este egy tetanuszoltásra feljogosító sérülést szereznem. Vártam a sorom az esti ügyeleten, amikor jött egy tag, hogy nincs neki biztosítási kártyája, de van social security-je(ez kb a társadalombiztosítási számnak felel meg.)
Az ügyintéző rezzenéstelen arccal kezdte meg a felvételét, noha biztosítási kártya nélkül biztos kissé sokat számláznak. Azon gondolkodtam, hogy itt nem ül ki az ügyintézők fejére semmilyen gondolat, ami nem a munkájukat érinti. Nem kezdte neki mondogatni, hogy hát ez így nem valami jó, esetleg nem fogják bevenni, nem kezdett tanácsokat osztani, vagy fejet csóválni, uram bocsá' a kolléganőjével félhangosan megtárgyalni az "ilyeneket".Professzionálisan viselkedve csinálta a munkáját, és gondolom, ha megakadt volna egy ponton túl, akkor szólt volna csak a páciensnek.
A gyógyszertár este 10-ig van nyitva, 9:59-re estem be, előttem várakozott egy nő.Éppen akkor mondták neki, hogy vissza kell jönnie másnap, mert valami gond van a receptjével. A nő nem fanyalgott, nem káromkodott, nem sóhajtozott a hírre, hanem megköszönte a tájékoztatást, és elment.
10:02-re kerültem sorra, nem hajtottak el. Megkérdezték hogy még most szükségem van-e a gyógyszerre, ha nem, holnap is felvehetem, mert elvileg zárva vannak. Mondtam, hogy nekem most kéne. A hölgy kedvesen és mosolyogva mondta, hogy üljek le, és ahogy megcsinálta a rendelést, szólít. 10:12-kor vettem át a gyógyszerem. Nem éreztették velem, hogy nekik miattam kellett túlórázniuk. De nem is lehetett látni rajtuk. Megint ugyanaz a viselkedés, amit máshol is megfigyelni.
Én még soha nem találkoztam itt ideges ügyintézővel, pénztárossal, nővérrel,recepcióssal, bankossal stb. Nem éreztem magam kiszolgáltatva a pult mögött álló esetleges hangulatának, vagy annak, hogy szimpatikusnak tart avagy sem, soha nem láttam ügyintézőt telefonálni, amikor az ügyfél az orra előtt ült, hacsak nem az ügyfél ügyében. Arra is nagyon ügyelnek, hogyha valamit nem tudnak, nem az ügyfél-páciens-beteg orra előtt kezdik egymást kérdezgetni, (aminek otthon mindig az lett a vége, hogy oda többet nem szívesen ment az ember.) Telefonos ügyintézéskor én magam rendszeresen bepipultam jó magyar szokás szerint, de ők a nyugalom szobraként válaszoltak. Egy idő után rájöttem, hogy arrogánsság nélkül is komolyan vesznek, és úgyis igyekszenek megtenni a szolgáltatásuk máskori igénybevétele reményében a legtöbbet, amit tehetnek.
Rettenetesen lassan, de valamit javult az én tűrőképességem is a belém szocializálthoz képest. Egészen nyugodtan állok sorban már, ha valami nincs, vissza kell menni, már gondolatban sem(!) anyázom (na jó, néha akkor még igen), ha telefonon kell lerendezni valamit nem a hangerőm emelésével igyekszem megszerezni az ügyintéző figyelmét az ügyemhez.
Sajnos visszaeső vagyok. Amikor hazakerülök, a régi minták egyből előkerülnek,talán  a sorban állás megy a legjobban, ott csak elmosolygok a lázadókon. Az ilyen viselkedés titka nyilván vérmérséklet kérdése is, de leginkább szocializációé. Eszembe jut mindig ez a jelenet:

Jól látszik, egy elkezdi, akkor a többi is mondja, így nyer "jogosultságot" a hőbörgés, aztán persze a leghangosabbat mindezért még lehet támadni is. A sorbanállástól percek alatt eljutnak az árakig és az ország helyzetéig, ami ugye a problémák legnagyobbika. Ez a fajta asszociáció-sorozat nem jellemző itt, gyanítom, még gondolatban sem. Ha sor van, akkor sor van. Nem kezdenek ókumlálni, hogy miért, vagy bűnöst keresni, aki rosszul szervez, esetleg elkezdeni nemcsak az adott üzletet, hanem az egész országot szidni. A közhangulat így alakul ki. Nehéz kérdés, hogy hogyan lehetne rajta változtani, de már az is nagy előrelépés lenne, ha mindenki csendben maradna.Ugyanis akkor senki nem érezné a létjogosultságát, hogy elkezdje hangoztatni a negatív véleményét, hanem úgy látná: "no lám, mindenki tud csendben várakozni, akkor csak bennem lehet a hiba, hogy én meg nem. Viszont ha mindenki tud, akkor én is tudok, hogy a bánatba nem? Igen, nem is olyan nehéz." Valami ilyesmi gondolataim játszódtak le eleinte, amikor elkezdtem gyakorolni az itteni viselkedésmód pozitívumainak elsajátítását. Egy idő után már nem kellett annyira erőltetni, ennek oka a többiek viselkedési mintája volt.