Amerika, hol vagy?

2017-ben egy, azaz EGY posztot írtam szeretett blogomba.
Teljesen háttérbe szorult az életemben az Amerika-imádat? Vagy hat év itthon töltött idő elég lett volna elfelejteni azt, milyen volt hat év odakint? Ennyire kiábrándító lenne a Trump által vezetett USA?
Nem, egyik sem. Trump meg úgyis megy, remélem, hamar. Igaz, nem kifejezetten az USA-val, de a külföld pszichológiájával voltam, és vagyok elfoglalva, mióta az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájába járok. Csak ez azzal is jár, hogy a nagyon kevés szabadidő, ami a munka és a doktori között marad, elmegy másra.
És igen, valahol szakadok is el, természetes folyamat, hat év után meg különösen.
Van bennem egyfajta nosztalgia, ha adnátok a bizonyos repjegyet még mindig gondolkodás nélkül mennék el innen, de ez már inkább az itthoni kilátástalanság, és orwelli légkör miatt van...
Őszintén szólva nem a boldog bikulturális állapot ez, mert egyáltalán semmi magyarságtudatom nincs, de természetesen amerikainak sem érzem magam, ha megkérdeznék, ki is vagyok, azt mondanám, európai nő. Ennyi. Szeretnék nyugat-európai lenni, de sajnos kelet-európai vagyok, úgyhogy a keletet el is hagynám, és csak ennyit mondanék. És nem azért, mert Európa különösen jelentene bármit is nekem, de mégiscsak ezen a földrészen élek.
Elsősorban pedig önmagam vagyok, és ez ebben a jelenkorban egész komoly eredmény.

Jön a Télapó és a Santa

Érdekes lenne tudni, hogy vajon mások hosszabb idejű külföldi tartózkodás után milyen külföldön tapasztalt ünnepeket építettek be a saját életükbe, és hosszabb távon visszatelepülve miket tartottak meg?
Kezdetben, az első évben szinte minden jeles amerikai napot követtünk: Martin Luther King Day, George Washington's Birthday, Memorial Day, Independence Day, Labor Day, Veteran's Day, Halloween, Thanksgiving.
Később, ahogy a hazahozott naptár egy év múlva elvesztette a szavatosságát leginkább a Halloween és a Thanksgiving maradt meg, valamint egy sajátosan kialakított december hat, ahol a magyar Mikulás mellett jött mindig a US Santa is.
Később a Thanksgiving is kikopott az életünkből, egyszerűen azért, mert körülöttünk senki nem ünnepelte, nem szerepelt a naptárban és már csak említés szintjén maradt meg.
Ami változatlanul maradt, az az igazi gyerekünnep, a Halloween, igaz, nem olyan formában hogy odakint ez jellemző, "farsangi beöltözés" és cukorkagyűjtögetés helyett leginkább valamiféle díszkészítés, mókázás, beszélgetés a Halloweenről, mókás ételek készítése, idén pedig Halloween-programokra való eljutás.
És persze idén is jött a kétféle télapó, már egyre jobban belezavarodunk ebbe a történetbe, hogy akkor hogy érkezik ide az amerikai ugyanabban az időben, mint a magyar, közben a tévében szó volt az "igazi finn télapóról", és néha jön a kétkedés, hogy "Anya, nem Te vagy az?". Mivel mikor öt éve hazajöttünk, bespejzoltam jó néhány egy-két dolláros apróságot, amelyeket rendszeresen a szülinapokon, karácsonykor és december hatodikán adtam át, így egészen sokáig tartottak, még idén is sikerült egy matricás füzetet átadni egy angol nyelvű levéllel, amit az amerikai Santa írt. Jövőre már bajban leszek, csak Halloween-dekorom maradt. :(
Volt egy idő, mikor az amerikai húsvéti nyúl is jött, talán az első egy-két évben, aztán kifogytam az ilyen jellegű ajándékokból, és maradt a magyar nyúl.
Sajnos az idő múlásával és az élő kontakt hiányával egyre inkább l'art pour l'artnak tűnik a kinti ünnepek, szokások tartása, vagy a gyerek kettős állampolgárrá nevelése. Ugyanakkor fontosnak tartom az érdeklődése megtartását, a tudásátadást, és a figyelme felhívását az amerikai dolgokra. Ha már ekkora esélyt kapott az élettől, ne én, vagy a nevelése legyen a kerékkötője annak, hogy egyszer visszatérjen a szülőföldjére.

Öt év

Ez is eljött. Öt éve, hogy visszajöttünk, és hat évet voltunk kint.
Hm, visszailleszkedési folyamat ötödik születésnapja. Napok óta vártam, hogy jöjjön ez a nap, hogy majd miket fogok leírni. Aztán most semmi nem jut eszembe.
Most van a boldognak nem nevezhető hontalanság időszaka. Az ottani dolgok már emlékkonzervvé sűrűsödtek. Az itteni dolgoktól naponta kapok hányingert. Az ottani dolgok már jóval kevésbé vannak a tudatom felszínén. Az itteni balkáni állapotok nagyon bántanak, azaz már vége a külső szemlélő állapotnak, sajnos. De egyre kevésbé hasonlítok. Tehát nem úgy kezdődik minden, hogy bezzeg Amerikában, inkább csak a felháborodás szintje van, az elnyomott állampolgáré. Tegnap olvastam egy nagyszerű dolgot, ami egyből megértette velem, miért is érezzük mi magyarok a nagyszerűséget, akárhova tesszük ki a lábunkat. Íme az idézet Csepeli György könyvéből Hankiss Elemértől:

"Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra” (Hankiss 1983c, 396). Hankiss infantilizmusként írja le a tanult tehetetlenség történelmileg áthagyományozott mintáját, mely lehetetlenné teszi a személy számára a szimmetrikus, kölcsönös függésen alapuló kapcsolatok kialakítását. Az infantilizálódott személy kapcsolatait a szélsőséges függés vagy szélsőséges függetlenség jellemzi. Az első esetben a személy képtelen szabadulni a szülő vagy a szülőt helyettesítő más személy, szervezet, csoport által képviselt tekintély hatalma alól. A második esetben a személyből teljes egészében hiányzik a függésre való készség, melynek következménye a valósághoz való alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán, „szalmaláng” típusú cselekvés dominanciája.

A közép-kelet-európai elmaradottság századokon át olyan hatalmi viszonyokat örökített át, amelyek lehetetlenné tették az alávetettek számára a teljes értékű felnövekedést. A közép-kelet-európai társadalmakban az emberek megtanulták és gyermekeiknek is áthagyományozták, hogy a túlélés záloga az alávetettség elfogadása, a kérés, a panaszkodás, a könyörgés, a hálálkodás, illetve a sértődés, a zúgolódás, a búslakodás. Mint Hankiss írja, ezekben a társadalmakban az alávetettek tudatlanságban, tehetetlenségben, kiszolgáltatottságban éltek, megfosztva jogaiktól és jogaik tudatától. Mindent felülről kellett kérniük, kikönyörögniük (Hankiss 1983c, 401)."

Kedves olvasók, ez nagyon fontos, hogy honnan jöttünk, és milyen sémák mentén próbálunk evickélni a nagyvilágban. És azért könnyen belátható, miért annyira más az amerikai gondolkodás a fentiek tükrében...
 Ma a cukrászdában ültünk, a gyerek meghagyta a süteménye felét, jó magyar belénk ivódott szokás szerint már szóltunk volna rá, hogy azonnal tömje be, amikor megszólaltam: A gyerek engedje meg magának azt a "luxust", hogy annyit egyen, amennyi jól esik neki. És itt a jól esik neki, az a kevesebb. Hát nem abszurd ez? Nemcsak itt, ebben az országban hangozhat ez el? Hogy itt még azt se dönthetjük el, hogy mennyit együnk, mert gyerekkorunktól belénknevelte a háborút átélt generáció, hogy mindent meg kell enni az utolsó morzsáig?És ez aligha változik, nagyon lassan csak.Csak akkor, ha tudatosan akarjuk változtatni. Nem könnyű.

Egy biztos, a hat év egyértelműen az identitásom részévé vált kint, nem elfelejthető, az ott elsajátított minták, ha egy részüket felül is írta az itthoni légkör, azért nem kitörölhetőek a személyiségemből, sőt, nem is akarom, hogy eltűnjenek.
Vannak dolgok, amik kikoptak, vagy nem annyira erősek már, például a kinti ünnepek megünneplése. Az első években erre odafigyeltünk, aztán halványodott, ma már említés szintjén maradtak meg csak.
A jóhoz könnyű volt hozzászokni, nagyon nehéz volt feladni, és visszatérni a kis takarékos középszerű élethez, sz*r fizetéssel. Eközben azért eléggé szembetűnő itthon is egyfajta luxusréteg kiépülése, akik biztos nem a nemzeti nettó átlagfizuból éldegélnek. Ezeket nehéz elengedni, nehéz a társadalmi igazságtalanságon, az egymás taposására, rokonok panamájára épülő társadalmat elfogadni azok után, amikor valami egészen mást is megtapasztalunk. Végsősoron ez az, ami nem tud eltűnni, elfelejtődni. Sőt, nem is szabad, jó arra gondolni, hogy működhet másképp.

Guacamole

Két és fél hónapja képtelen vagyok aludni. Egyszercsak elkezdődött és azóta talán párszor sikerült nyolc órát aludni, altatóval. Aztán már az sem használt. Kétségtelenül emócionálisabb és irritáltabb vagyok, mint lenni szoktam, ráadásul ott a nagy kérdőjel: mikor lesz ennek vége?Vége lesz egyáltalán? Soha nem lehet kiszámítani, milyen lesz a másnap. Leginkább halálos, de van, hogy kicsit több alvás ellenére borzalmas, és van, amikor három óra után meglepően normális.

 Lassan egy hónapja nem dolgozom, mert tíznél előbb képtelen vagyok felkelni, néha még tovább fetrengek az alvásdeficit elképesztő súlya alatt, és akkor is csak az életben maradáshoz szükséges minimális tevékenységeket tudom ellátni, meg amit a család körül nagyon muszáj. Biztos kihúzom a gyufát a munkahelyemen, de most valahogy ez sem tud érdekelni, éppen eleget idegeskedtem, hogy menjenek bent a dolgok, de mindig úgy tűnt, csak engem érdekel, hogy minden jól haladjon.

Olyan tevékenységek, mint a Tescoban való vásárlás is kihívásnak és programnak minősülnek.

Tegnap éppen a Tescoban sétáltam, éppen egy jobb éjszaka után ( a jobb éjszaka az, amikor hajnal egy fele elalszom és felébredek fél óránként fél órákra, a rosszabb az, amikor hajnali négykor is még fent vagyok, és utána alszom be mondjuk két-három órára), szóval ott sétálgattam, és szembejött az avokádó, elérhető áron. Ekkor beugrott a jó öreg amerikai Safeway és a Guacamole-por, az avokádót össze kellett törni és a Guacamole-porral jól összedolgozni, kész volt a Guacamole, finom fűszeres erőteljes ízű  sós krém, én kenyérre kenve fogyasztottam, de burgonyachipsszel vagy friss répacsíkokkal sem rossz. Mondhatni kinti hétköznapjaink részének számított, gyorsan kész volt és még egészséges is.

Nagy örömmel vettem a kezembe a gyümölcsöt (igen, az avokádó gyümölcs!), és mentem a fűszeres részre szinte automatikusan, hogy keressem a Guacamole-port. Persze, nem találtam. Megkérdeztem az ott tevékenykedő eladó hölgyet, hogy hol találom a Guacamole-port? Mit? Miről beszélek? Nem is érti ezt a szót...ránéztem.......és rájöttem, felesleges erőlködni. Ő még nem hallott róla. Megkérdeztem, hol vannak a nemzetközi ételek?Két sorral lejjebb, mutatta. 

Boldogan szaladtam oda.Taco, Fajitas, igen, Guacamole nem.Elszontyolódtam, mégsem élünk globális világban, Guacamole-port csak az Államokban kapni?Volt ugyan Guacamole konzerv-szósz, de ki akar olyat enni?Azért szétnéztem, mit tart a Tesco a nemzetközi polcsoron.

A Lemon Curd, a Maple syrup és a Maryland cookies láttán már könnyekig meghatódtam, noha a Maryland cookies nem létezik Amerikában, hat év marylandi tartózkodás után se láttam sehol Maryland cookies-t, de mégis meghatott a felirat. Még azt is odaírták rá, hogy the nation's favorite, azaz a nemzet kedvence, ez valóban egy kedvelt reklámfogás volt kint. A tejes pultnál gallonos tej formájú riska családi tejet pillantottam meg, noha csak 2.5 literes volt, nem 3.7 liter, mint a kinti tejek általában.Tekintetemmel végigsimítottam gondolatban.

Hirtelen annyi minden eszembe jutott! A hatalmas kiszerelésű Costco-ban kapható  kilós M&Ms, vagy a csokoládé bevonatú mazsolák, szintén kilós kiszerelésben, a lazac, ami napi szintű étkezéseink része volt, most meg jó ha három évben egyszer, karácsonykor egy kis szeletet megvehetünk.
És az utánozhatatlan Trader Joe's Dark Chocolate Pretzels, a sós perec étcsokiba mártva, amiből tonnányi adagot képes voltam elpusztítani.Ha időnként erre jár egy amerikai, és megkérdi mit hozzon, akkor két dolgot szoktam kérni, a Trader Joe's Dark Chocolate Pretzels-t, és a Cleanse More hashajtót :).

Eszembe jutott, ahogy odakint a zöldséges pultoknál negyed óránként friss zuhany lepte el a zöldségeket, (és ha nem vigyázott, a vásárlót is,) hogy frissek és üdék maradjanak.
Hirtelen OTT voltam, térben és időben messze, valahol Maryland államban, ugrálva a feltörő emlékek közt. Érzések, ételek, színek, illatok, szokások, apró boldogságok....

Aztán hirtelen egy érdes hang felijesztett: Húzza má' beljebb a kosarát nem férek el! Igen, egyből visszatértem oda, ahol álltam, a budaörsi Tesco nemzetközi részlegéhez.

Bizony vannak napok, amikor nagyon-nagyon hiányzik. Hosszú volt kint az idő és sok az emlék. És úgy látszik, a krónikusan kialvatlan agyam mintha erőteljesebben és többszörös mennyiségben produkálná az emlékeket.

4 és 10 év

Eltelt négy év, mióta újra Magyarországon élek.

Legutoljára három év négy hónap környékén adtam híradást a visszailleszkedésem folyamatáról.
Amit akkor leírtam, az nem sokban változott meg. Azt lehet mondani, hogy az az állapot stagnál.

Egyértelmű számomra, hogy soha nem leszek már a "régi", ezt kár is várni. Túl hosszú időt töltöttem egy fontos életszakaszomban máshol, más értékek között, amelyek ráadásul rám nagyon hatottak. Ennek következményeképpen valahol amolyan globális polgára lettem a világnak, nem ragaszkodom országhoz és határokhoz. Nincsenek bennem ilyen irányú érzelmek.
Egy picit hasonlóan szemlélek minden mást is, egy lépéssel hátrébb lépek, és szemlélődöm inkább, minthogy bármilyen irányba is rögtön állást foglaljak, vagy aktív részese legyek valaminek. Talán mert tudom, hogy sokféle igazság van, és annyiféle valóság, ahány ember.


A négy év mellett érdemes megemlíteni, hogy 2005. szeptember 26-án mentünk ki! Egy szempillantás alatt pergett le ez az évtized...nézzétek csak:

2005. szeptember 26. Megérkeztünk Amerikába! Halpine View Apartments, MD

2006. április 9, Waikiki, HI

2007. május 5, Shady Grove Hospital, MD

2008. július, Luray Caverns, VA

2009. augusztus 20. Niagara Falls, USA-Canada

2010. május 15. Sesame Place, PA

2011. június 2, Monument Valley, AZ

2012. július 21, Szeged, HU

2013.december 29. Eger, HU

2014. január 1, Budapest, HU

2015. július 17. Lignano, IT

Visszailleszkedési napló: 3 év négy hónap

Régen dokumentáltam a saját visszailleszedésemet.

Tegnap egy furcsa érzés kerített hatalmába, sőt igazából egy ideje ezt érzem: megszűnt bennem az ellenállás azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon legyek. Sőt, nem gondolok folyamatosan arra sem, hogy vissza kéne menni Amerikába.Bennem van, hogy majd visszamegyek, meg persze ott szeretnék élni, de ez nem egy fájdalmas kínzó érzés, csak egy gondolat, cselekvési mag nélkül.

Ez talán betudható annak is, hogy olyan mértékű változások álltak be az életemben, hogy csak néztem magam elé, és próbáltam a napi eseményeket követni. Azért persze ezek az események jobbára pozitívak voltak, azaz elviselhetővé tették a jövőképemet ebben az országban. Azt hiszem, ez a kulcsa a visszailleszkedésnek, lássunk perspektívát. Hiszen akik ma kivándorolnak, ők nem a visszailleszkedés kultúrsokkjában élnek, mégis elvágynak, mert nincs perspektívájuk.

Elmúlt az állandó honvágyam visszafele. Emlékszem, fordítva, amikor kint éltem, úgy a harmadik év elején kezdtem teljesen honvágytalanul élni. Szívesen foglalkozom Amerikával, ahogy látjátok, a blog is íródik, érdekel, olvasok, kutatok vele kapcsolatban, de nem vesz elő már az a "bárcsak ott lennék, istenem miért itt vagyok?" érzés.

Visszatért-e a lelkesedésem a saját hazám irányába? Nos nem. De talán ami megszűnt: az az ellenállás. Igyekszem kialakítani magam körül egy olyan alkotó állapotot, valami olyasmit, ami számomra fontosabb, mint az, hogy hol vagyok. Van, aki ilyenkor gyereket szül, van, aki a munkájába temetkezik, van aki új hobbit keres és komolyan űzi, nekem is vannak olyan preferenciáim, amiket igyekszem úgy kialakítani, hogy kevesebb jöjjön be a külvilág negatív eseményeiből és több maradjon abból, ami engem foglalkoztat, amit szeretek. Hogy ez önvédelem-e? Minden bizonnyal. De nem kell ahhoz címkéznem, hogy azt elérjem, amit szeretnék: értelmesnek lássam az életemet itt is.

Természetesen ha most azt mondaná valaki, hogy pakoljak a bőröndbe, mert itt a repjegy vissza a régi életembe, akkor visszamennék. De értelmet találtam a hazai életemben is. Ami nagyon fontos: egyfajta kontinuumnak látom újra az életem, persze van az Amerika előtti, az Amerikában töltött és az utána levő szakasz. Azzal, hogy az Amerikában töltött életszakasz elmúlt, az életem folytatódik tovább, és nem kettétört és véget ért, marad a vegetálás, ahogy sokáig éreztem. Új értelmeket kutatok és találok. Azt hiszem, a sok nehézség és szomorúság ellenére visszataláltam önmagamhoz, és ez a legfontosabb.

Ajándékötletek (nemcsak karácsonyra) Amerika-rajongóknak

Lassan nem tudok úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne jusson eszembe valamiről:...hmm, ez is érdekes lehet a blog szempontjából...Ezúttal a Hepi Otthon nevű üzletben ezeket találtam (kattintsatok rá, és nagyban is megtekinthetitek):

Nekem személy szerint a benzinkút tetszik a legjobban, az nagyon vagányul van megcsinálva.

Magyar karácsony amerikai hangulattal 2.

Amerikai "hatásvadászatom" eredményeit ezúttal az OBI-ból mutatom be nektek. Nincs igazi karácsony odakint kerti díszek nélkül, és minél nagyobb, minél több áramot eszik meg, annál jobban szeretik. Az OBI-ban egyelőre csak kisebb kerti díszek vannak, de legalább már vannak.

Amíg kint laktunk karácsony fele program volt autókázni a környéken esténként, és gyönyörködni a fényekben. (Ez a Halloween időszakára is igaz volt, csak a kerti dszlet volt más.)

 Szintén nincs karácsony az USA-ban a szépséges hógömbök nélkül, az OBI-ban is nagyon kedveseket lehet beszerezni,igaz, elég borsos áron.

 Annak idején, amikor 2005-ben kimentünk, ámultam és bámultam karácsony táján a zenélő figurák láttán, mint egy kisgyerek. Ahogy megszületett a lányom, végre volt ok ilyen butaságot beszerezni. Persze azóta sok idő eltelt, és itthon is népszerűek lettek ezek a figurák, bár azért annyira nem általánosan elterjedtek, mint odakint. Az itthoni árak ezt szintén nem teszik igazán lehetővé.

Amerikai hangulat - magyar karácsony

Mióta Magyarországon élek megint, folyamatosan keresem az amerikai "ingereket", hangulatot, tárgyakat. Biztos vagyok benne, hogy sokan azok közül, akik ezt a blogot olvassák, hasonló mániával küzdenek, mint én.
Ez a poszt a Butler's-ben jártamban pattant ki ma a fejemből, amikor elkezdtem telefonnal fotózni olyan tárgyakat, amelyek egy picit közelebb hozhatják a magyar olvasóhoz Amerika hangulatát.

Ma ezeket találtam:

Íme egy hot-dog-dísz, amely visszaidézheti a New York utcáin szinte szimbolikus hot-dog-árusokat, (igaz, abban pickle van nem saláta, de azt majd jótékonyan takarják el a karácsonyi fények.)

Még több NYC!

Ez is szinte szimbólum, a gum-ball machine, azaz a rágó-automata, most akár a karácsonyfádon függhet!

És nincs is igazi amerikai hangulatú karácsony színes cupcake-csodák nélkül, nos ezek biztosan nem fognak hízlalni.

Készíthetünk kekszeket Merry Christmas felirattal, de akár só-liszt gyurma díszeket is. Ajándéknak sem utolsó.

Szerencsére az amerikai karácsonyfa elmaradhatatlan kelléke, a a candy cane is kapható a Butler's-ben. Amúgy annyira vacak, hogy garantáltan megmarad dísznek a fára.

Az amerikai zászló csillagaira hajazó pihe-puha takaró szintén jó ajándék lehet.

A beszerzési árakról most inkább nem írnék, mert az rontaná a készülődés hangulatát. Tömött pénztárcát mindenesetre vigyünk.

Három év

Három éve vagyok Magyarországon, és hat évig éltem Amerikában.
A három év sem volt elég ahhoz, hogy itt újra otthon érezzem magam. Amerika még mindig hiányzik, az ottani évek még mindig kiemelkednek a többi közül, és még mindig gondolkodás nélkül repülőre ülnék egy kis kézitáskával, ha egy jó tündér jegyeket osztogatna.

Ami mégis változott, hogy nem a nap minden egyes percében foglalkozom ezzel, hanem leginkább akkor, amikor a reggeli kávémat kevergetve merengek az életem folyásán, vagy akkor, amikor jól felidegesítenek a munkahelyemen, vagy a villamoson, vagy a TV-ből ömlő ostobaságokkal.
Olyankor egy nagyot sóhajtok, és jön a jól ismert lemez, bárcsak ne kellene itt lennem....

Még mindig olvasok amerikai híreket, igyekszem valamelyest szinten tartani az angolt, ami egyre nehezebb, mert már nem tanítom, és nagyon keveset használom.

Feladtam a gondolatot, hogy hamarosan visszatérhetnék, erre nincsen esély. Éppen ezért kicsit jobban foglalkoztat a jövő Magyarországon.

Lélekben amolyan hontalannak érzem magam, ide már nem kötődöm, nem igazán sikerült felvenni a régi fonalat semmilyen szinten, sőt, mindent újra kellett kezdeni. Ott már nem vagyok, az emlékek fakulnak, a kapcsolatok felszámolódnak. Amerika afféle gondolatbeli menedékhellyé változott, ahova- legalábbis fejben- mindig vissza lehet vonulni, ha az, ami körülvesz, nem tesz boldoggá.

Hozzá kell tennem, hogy valószínűleg az, akit a családja támogat, sokkal jobban gyökeret tud újra ereszteni. Engem már sajnos nem tudott támogatni ez a hátország és ez minden bizonnyal erősen befolyásolja a jelenlegi helyzetemet.

Ilyenkor a legjobb minden napot külön egységként kezelni, és ráfeküdni a hullámra, ha jön. Visz az lefele, aztán meg felfele is. Tanulság meg nincs, nyájas olvasó.

Két év

Október első napjaiban letelik a két év. Az időszámításom ma már ilyen: Amerika előtt, Amerikában, Amerika után. Szóval letelik a két év, Amerika után.

Két év hosszú idő, és azt hittem, őszintén, hogy már újra Amerikában leszek ennyi idő után, de nem így alakult. Két év hosszú idő, mondhatjátok, ennyi idő alatt illik és kell visszarázódni.Aki régóta követi a blogot, még a freeblogos időszakból, az tudja, milyen szakaszokat éltem át a visszatérés után. A két év is csak egy szakasz az Amerika utáni időszámításban. De még mindig nem a vége, nem a vége az útnak, aminek talán soha nem lesz olyan megnyugtató vége, amilyenre egyszer talán számítottam.

Néhány hónapja nyolc órában dolgozom, eközben lassan a szakdolgozatom előkészületein morfondírozom, szombatonként az egyetemen ülök, mert jövőre másoddiplomázom. Mondhatnátok, igazán nem vesztegettem az időmet. Bizonyos szempontból valóban nem, más szempontkból meg igen.Sokszor érzem, hogy egy helyben topogok, az életem pedig nem ott tart és nem arra halad, ahogy szeretném.

Még mindig két világban élek, naponta ötvenszer úsznak be az automatikus, megnyugtató képek a kinti életemről, ugyanakkor kénytelen vagyok itt lenni a jelenben, és élni tovább. Ami elképesztően furcsa, az a következő érzés: még mindig teljesen kívülállónak érzem magam mindenhol, és a helyzetemet valamiféle átmenetnek érzem. Ez igazából nem baj, sok mindentől megvédem magam azzal, hogy így érzek, nyilván nem direkt érzek így, érezni nem lehet direkt vagy indirekt. Mondok egy példát: a munkahelyemen a kívülállók nyugalmával figyelem mások kis alattomos húzásait, mondhatni még el is nevetgélek rajta, mintha engem nem érintene. Kicsit kevésbé tudok kívülálló lenni, ha a politikáról van szó, de a régi önmagamhoz képest kb. negyedannyira érdekel a dolog. Valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy tíz év múlva is itt legyek és ezt csináljam, amit most. Pedig az esélyeim minimum 90 százalékosak, hogy itt leszek, és nem másutt. De hiába a hideg logika, nem így érzek.

A mély depresszió, ami néhány hónapja is jellemzett, már a múlté, ebben sokat segített a nyolc órás munkavállalás, azt hiszem, egész kellemesen tűröm a mindennapokat. De valahogy nem kívánok bennük részt venni. Nem érdekelnek az események, a saját kis dolgaim köré építem a napok nagy részét, ha van időm és lehetőségem akkor angol nyelvű cikkeket olvasok Amerikáról, vagy filmet nézek, rengeteget olvasok magyar kortársakat, és persze lótok-futok, mint más családanya. Egy a különbség, valahogy nem vagyok jelen.Én sem értem, hogy miért, de kiváncsian várom, hogy ez az állapot is átforduljon valami másba, ha ugyan átfordul valaha. Időnként éreztem úgy az elmúlt két év érzelmi hullámvasútjában, hogy egy-egy szakasz soha nem ér véget, és mégis átfordult valami másba, talán most is lesz.

Egy biztos, az enyém a legjobban ledokumentált visszailleszkedési folyamat itt Magyarországon.:)

Hallgatásom okai

Talán észrevettétek,hogy a blog jó ideje már sokkal "szellősebben" frissül, mint régebben megszokhattátok.
Ennek több oka van, a legelső az, hogy sajnos bármennyire is szeretném, nem Amerikában élek, hanem Magyarországon, és a "téma nem hever az utcán", hanem keresni kell. A kereséshez idő kell, a talált anyagok feldolgozásához úgyszintén, a megírásához ihlet kell. Ihlet leginkább személyes tapasztalatok alapján szikrázik fel, amikor lázba hoz valamilyen téma, ez pedig leginkább akkor következik be, ha egy aktuális valamihez a múltban közöm volt, de arról meg lehet hogy már írtam, untatni pedig végképp nem akarnám az olvasót.

Másodszor, sokszor leülnék, és leírnám a véleményem egy magyar jelenség, téma, élmény kapcsán, ezzel viszont igazából felhagytam, mert amikor néhányszor megtettem, akkor jöttek az olyan kommentek, hogy én miért állítom kontrasztba a két helyet úgy, hogy abból mindig az jön, ki, hogy Magyarország maximum a túrórudi kánaánja. Nekem pedig nincs kedvem és energiám olyan emberekkel vitázni, akik a vármegye határain kívül esetleg turistaként jártak, de mégis igen határozott a véleményük mindenféle alap nélkül.Ennek alváltozata, amikor megkapom, hogy ugyan ne legyek ilyen negatív és próbáljak visszailleszkedni. Akkor hát hallgatok, és nincs vita.

Harmadszor, valamelyik nap egy rég nem látott barátnőm, (aki egyébként tíz évet Angliában élt, egy éve Németországban van, és most talákoztunk pár órára), nekem szegezte a kérdést: mesélj Amerikáról, nekem ez az időszakod kimaradt.Mintha ő pontosan nem tudná, hogy ezt a mesét nem lehet csak úgy elkezdeni és befejezni, nem lehet öt percben összefoglalni, amennyire még egy átlagos hallgatóságnak érdekes lehet. Bele sem kezdtem a mesébe. Egyre kevésbé érzem azt, hogy meg lehetne fogalmazni azt az élménykonzervvé összesűrűsödött időszakot, életem egyötödét, amit Amerikában éltem le. Mert a kint tartózkodásnak nemcsak karrier, vagy anyagi, vagy megélhetési, vagy utazási, nyelvi és kultúraszempontjai, folyamatai érdekesek, és órákig lehetne boncolgatni őket, inkább az az érdekes, mennyire mélyen és visszavonhatatlanul megváltoztatott ez az élmény.

Gyakran előveszem a régi képeket (már csak a lányom kiskora miatt is). Sok-sok még a történet, a mondanivaló, ami kimaradt. De nehéz erről írni, úgy, hogy mindez a múlté már, elővenni, feleleveníteni, egyszerűen fájó emlék, hiszen szívem szerint nem a múltam, hanem a jelenem lenne még mindig az a táj, az a város, az a kirándulás stb. Egészen biztosan ez is a reentry culture shock folyamatának egy állomása, biztosan túllépek majd ezen.

Még annyit, hogy hosszú idő után nyolc órában dolgozom újra, így az időm is jelentősen leszűkült.Ugyanakkor mióta Tinkmara blogja elhallgatott, úgy érzem, valakinek mindenképpen hírt kell adni az amerikai életről, hogy ne vesszen kárba az, amiért egykor mindketten elkezdtünk írni.

Az augusztus hátralevő részében igyekszem (ha napi rendszerességgel nem is), de sűrűn jelenkezni, képblog formájában. Nagy kép, kis "rizsa".

Hűvösebb napokat a kedves olvasóknak!

Hétköznapiból kuriózum

© Caras Ionut / Pixoto

Itt ülök az utolsó Trader's Joe Pumpkin pancake-jeimmel, és elgondolkodom, milyen érdekes is az, ahogy az egykor hétköznapiból kuriózum válik.
Bizonyára mindenkinek van valami ragaszkodása egy-egy retrotárgyhoz, ami talán valaha az ő, vagy a szülei hétköznapjai részét jelentette, aztán kiment a divatból, de még esetleg a vitrinben féltő gondoskodással óvja, és időnként, amikor letörli róla a port, elgondolkodik az idő múlásán. Vagy éppen egy gyerekkori játék, ami időközben átkerült a saját gyerek játékai közé, azért szinte rákacsint az ember, ha szembejön a rendetlenségben, hiszen egykor komoly harcostárs volt az óvodai közegben...

Így vagyok én az amerikai életem utolsó darabjaival. Annak idején még néhány kedvenc sütipor is bekerült a konténerbe, sőt még pár kedvenc konzerv is. Ezek a normális hétköznapi életben viszonylag gyors felhasználásra kerültek, és nem is gondolt velük az ember, hacsak éppen ki nem fogytak és újat kellett beszerezni belőlük.
Ahogy átkerültek velem a tengeren túlról ide, egy teljesen új szerepkörben találtam magam én is, meg az átmenekített ételeim is. Először is elképesztően fontos lett rajtuk a lejárati dátum. Hogy lehetőleg lehessen húzni az időt a lejáratig, azaz ne kelljen gyorsan elkészíteni a kedves ízeket, de nehogy lejárjon az étel és ki kelljen dobni, most, hogy már ereklyeszámba megy. Aztán, nem lehetett már az utolsó három sütiport bármikor megcsinálni, ahhoz kellett valami jeles nap...Az utolsó brownie például karácsonyra készült el.
Minden egyes elkészített süteményt az utolsó morzsájáig megettünk, nem volt olyan, hogy na, kicsit kiszáradt a vége, akkor kuka. Sőt, igazán figyeltünk az igazságos elosztásra is, hiszen a különlegessé vált ételből mindenkinek egyformán kell jutni.
Karácsonykor fogyott el az utolsó ilyen átmenekített étel is (januárban kaptam kettőt egy kedves ismerősömtől, de nem sejtettem, hogy fogom még valaha látni azokat a dobozokat), komoly gyásznap volt. A máskor könnyedén kukába dobott üres dobozt eltettük. Csak úgy, emlékbe.

Persze tudom, ami most még nagyon fontos, annak jelentősége az évek múltával halványodni fog, mindennel így van ez, a 15 évvel ezelőtti nagyszerelmem levelei ma már csak egy nagytakarítás idején kerülnek elő, és mosolyodom el rajtuk, holott valaha a mindenséget jelentették. Mindenesetre a visszailleszkedésnek van egy ilyen oldala is, csupán ezért említettem meg.

Mitől függ a visszailleszkedés sikere?

Kaptam egy kommentet Venatortól, aki éppen néhány nehéz dániai év után gondolkodott el, hogy Írország fele vegye az irányt, vagy hazajöjjön.
Beleolvastam az egyébként nagyon érdekes és tanulságos blogjába, és nem beszéltem le. Meglepődtetek, ugye?
Mert rájöttem, a hazatérés sikere sok mindenen múlik. Elkezdtem kommentben leírni, de úgy döntöttem, ide is leírom, hátha valakinek éppen ez segít a döntésben.
1. Fontos tényező, hogy mikor elhagytad Magyarországot, akkor hogyan hagytad el. Sikeresen zártad a kiköltözés előtti öt évet, (kb ennyi az, amit a múltból úgy egyben kezelünk), megvalósítottad, amit a saját élethelyzetedben, korosztályod miatt elvárható volt, vagy nem? Karrier, család, kapcsolatok, benne van minden. Nyilván könnyebb elválni, ha az utóbbi évek kudarcosak voltak, mintha sikert sikerre halmoztál.
2. Mennyi ideig és mennyire merültél el a kinti életben? Bejött-e, amiért, mint célért kimentél küzdeni?Alakultak-e ki adott esetben az itthon családodat helyettesítő komoly kapcsolatok, szoros barátságok, vagy ha párban mentél ki, segített-e az a párkapcsolaton (sok kapcsolat megy tönkre külföldön!)Tartósan javult, vagy romlott az életszínvonalad?Mennyire tetszik az a világ, amiben élsz?Mennyire tartod számodra megfelelőnek az ottani értékrendet?
Ha a külföld számodra nagyon sok örömöt, fontos sikereket és/vagy kapcsolatokat eredményezett, az értékrendéjét megszeretted és magadévá tetted, nyilván nehezebben válsz el tőle, mintha sok kudarc és nehézségek értek.
3. Nem mindegy hogy fölfele buksz vagy lefele. Könnyebb visszajönni egy harmadik világbeli országból, mint mondjuk az USA-ból, mert míg egy szegényebb vagy veszélyesebb ország után Magyarország maga a kánaán, addig egy jobb élet után nehéz visszaszokni.
4. Mi vár itthon? Adott élethelyzetedhez van-e segítség? Megmaradt kapcsolataid milyen minőségűek, mennyire mozgathatók?Nagyon nagy kérdés, vár-e munka vagy nem, és akkor rögtön utána jön az, hogy milyen élethelyzetben keresel munkát, szingli huszasként, erős negyvenesként vagy kisgyerekes anyaként?
Nagyon fontos a mikrokörnyezet, ami vár. Soha nem lehet előre kiszámítani, hogy pontosan mi lesz, de nagyjából igen. Ha kevés a megmaradt kapcsolat, sok ideig voltál távol, kicsi a család, sokkal nehezebb lesz visszajönni. Ha pár év telt el, sok ember vesz körül, segítségre számíthatsz, könnyebb lesz neked.
5. Az utolsó, és nem elhanyagolható kérdés, hogy Te mit akarsz? A külföldi élet mennyire változtatott meg, az értékrended mennyire alakult át, mennyire fejlődött szét attól, amit Magyarország nyújtani tud vagy fog tudni, mindez már nem mikrokörnyezeti, hanem társadalmi, politikai kérdés. Amit egy másik országban láttál,és most nem a turista láványosságokra gondolok, az okozhat egy olyan katarzist, amit soha nem élsz meg, ha maradsz. A katarzis visszahúzhat, vagy örökre elszakíthat adott esetben.
Nekem ezek a fő gondolataim. Nincs két egyforma sztori. Egy biztos, a Túró Rudi miatt nem érdemes hazajönni.

Mission impossible avagy álláskeresés külföldről hazatérve

Címkék: visszaszokas
Ez a poszt nem az én tollamból származik, hanem Karácsony Zoltán HR-újságírótól, akitől engedélyt kértem, hogy forrásmegjelöléssel átemelhessem az írását a "visszaszokási naplóba", amelynek feljegyzéseit a visszaszokás címke alatt találjátok.
Felhívom továbbiakban a figyelmet, hogy a blogon való keresés funkció a freeblog legutóbbi összeomlása óta nem működik. A címkéket a jobb sávon a C betű alatt találjátok, és címke alapján tudtok keresni, de keresőszó alapján sajnos nem.
És akkor jöjjön Zoltán írása, melynek ő egy beszédes címet adott:
"Visszatérés külföldről: nem leányálom
(...)
2005 áprilisát írta a naptár, amikor az interneten böngészve figyeltem fel a Project Retour nevű civil szervezetre, amely a külföldről visszatérni akaró magyar munkavállalók beilleszkedését volt hivatott segíteni. Azon nyomban telefont ragadtam és hívtam a szervezet vezetőjét, Saphier Reginát, aki azonnal következő klubestjükre invitált. El is mentem a kötetlen beszélgetésre egy belvárosi teázóba, ahol tucatnyi szimpatikus fiatal hölggyel és úrral találkoztam. Közös vonásuk: diplomások, hazatelepültek, de nem találnak állást. Abban a 3-4 órában szembesültem a külföldről visszatérés nehézségével. Azzal, hogy a munkaadók idegenkednek tőlük. Azt gondolják róluk, túlzóak a fizetési elvárásaik, nagyképűek, nem értik a magyar munkakultúrát, ők akarják megmondani a frankót. Korábbi egyetemi tanulmányaik, munkahelyeik pedig egy magyar cégvezetőnek, HR-esnek nem mondanak semmit.
Néhány hónapnyi sikertelen keresés után aztán persze elmegy az álláskeresők többségének a kedve, önbizalma, és tovább egyre reménytelenebb lesz az álláskeresés. Ekkor toppantak be Reginához, aki próbálta egyengetni sorsukat.
A kellemes este tapasztalataiból cikk született, majd évekig követtem a szervezet sorsát. Regina próbált nyitni a kormányzati döntéshozók és a munkaadók felé, ám süket fülekre talált. Pedig ő csak abban akart segíteni, hogy visszajöjjenek a tehetségek. Néhány év után feladta a próbálkozást és ha jól tudom, teljesen kiszállt, és a Project Retour is eltűnt. Pedig most is égető szükség lenne ilyen vagy ehhez hasonló szervezetre, netán valamilyen állami kezdeményezésre…
A második történetem személyes ismerősi körből való. Amikor 11 évvel ezelőtt elkezdtem munkás életemet Budapesten, vidékről érkező srácként albérletben indítottam. Egyik lakótársam két hónap után jelezte, elköltözik, mert putnoki és ózdi barátai visszatértek az Egyesült Államokból. Megunták ugyanis kint, honvágyuk van, és itthon szeretnének boldogulni. Össze is bútoroztak, de egykori lakótársam három hónap után egyedül maradt. Barátai leléptek, ismét elhagyták az országot, ezúttal Londonba távoztak. Ők abba a csapdába estek, hogy szakképzettség nélkül vágtak neki a nagyvilágnak. Floridában szállodát takarítottak, gyermekekre vigyáztak, étteremben mosogattak, és ebből jól megéltek. Magyarországra visszatérve azonban azzal szembesültek, ezzel a munkával még a létminimumot sem lehet megkeresni albérletben élve. Bármennyire is visszahúzta őket a szívük, egyszerűen annyira hozzászoktak a magasabb életszínvonalhoz, hogy nem tudtak lejjebb adni az igényeikből, és vissza kellett menniük. Az itteni 70-80 ezer forint nekik aprópénz volt, többet pedig szakképzettség nélkül nem nagyon lehet keresni.
Nem az volt a célom e két történettel, hogy elkedvetlenítsek bárkit is a Magyarországra való visszatéréstől. Csupán annyi, ne gondolja senki, tárt karokkal várják őket a magyar munkaadók. Nekik is meg kell küzdeniük az állásért.
Aki azonban jól felépíti magát, megtalálja azt a kört, aki nyitott alkalmazásukra, értékes munkaerő, nem a nyugat-európai fizetésekből indul ki, az sikerrel jár. Például úgy, mint Zsófi, aki amerikai egyetemen végzett, kint fejvadász cégnél dolgozott, majd egy amerikai multi magyar leányvállalata igazolta le. Vagy Ági, aki Németországban egy világhírű kutatóintézet alkalmazásában állt, végül egy magyar egyetem kutatóintézetéhez szegődött.
Ők is ott voltak a teázóban Reginánál..."
Nem tud nem eszembe jutni a Gyere haza nevű kezdeményezés, melyben a Túró Rudival és a pörkölttel érveltek a külföldön tartózkodók fele, hogy jöjjenek haza.Ez sajnos a mindennapi Túró Rudi megvásárlásához édeskevés, ahhoz fizetőképes munkára van szükség. Az pedig, ahogy a fenti írásból is kiderül, egyáltalán nem biztosított a külföldi tapasztalattal sem. Sajnos ahogy én látom, a magyarországi álláspiac még mindig Rokonok panamája, ez nem változott Móricz óta sem.

Belefogysz

Tapasztalati uton igazolhato teny, hogy az Egyesult Allamokba kikoltozve az emberek meghiznak. Nemcsak en, hanem sokan masok is tapasztaltak ezt. Nem tudom megmondani, mennyit szedtem fel, mert a terhessegem miatt rengeteg maradt rajtam, de mar elotte is felkuszott par kilo. A ferjem legalabb nyolc kiloval lett "gazdagabb".Ennek fobb okai:
1. Igen olcson elerheto finom ettermek, filleres (centes) gyorsettermek, melyek latogatasa heti egyszeri-tobbszor alkalommal termeszetesse valik.
2. Rengeteg felkesz etel, etelmennyiseg nagysagrendileg tobb bevasarlasa az etelfelesegek mennyisegi elosztasa miatt (a tej gallonnal merendo es nem literrel , 1 gallon = 3.78 l stb.) es a huto- valamint kocsi-, spejz-es lakasnagysag miatt is.
3. Az autoval valo kozlekedes es a beszerzett aruk autoval valo hazavitele miatt a mozgas es cipekedes teljes elhagyasa.
4. Az etel olcso, relative barmit megvehetsz. Az havi kosztpenz az Allamokban tobbe nem sporolasi tenyezo.
5. Az uj etelek izgalmasak, mindent ki akar az ember probalni, igy aztan tobbszoroset is megeheti az amugy megszokottnak. Az adagok pedig sokkal nagyobbak a megszokottnal.
Tapasztalati tenykent kijelenthetem, hogy hazaterve fogyni lehet, meg olyanoknak is, mint en, akik evekig kemenyen fogyoztak odakint, es nehezen olvadnak le roluk a kilok. Ket honap alatt 3.5 kilot fogytam le, ugy, hogy tepertokremet is szoktam enni, meg nagy kakaos csigakat hetente tobbszor. Most kb harom-egy kilo valaszt el a hat evvel ezelotti sulyomtol.
Okok visszafele:
1. Ettermi kaja piszok draga, gyorsetterem nevetsegesen draga, ilyen helyeken valo etkezes teljesen megszunt.
2. Auto hianyaban a kb fel-haromnegyed kilometerre levo Sparbol csak a legszuksegesebbeket cipekedem haza a szatyorban, amit magammal kell vinnem odaig. Etelek csomagolasa mindenben a fele, negyede a kintinek.
3.A bkv-n valo torodes, es az autos kozlekedes teljes hianya miatt a gyaloglas es a cipekedes es az alldogalas mindennapossa valt.
4. Az elelmiszerek dragak, erosen megnezem, mit vasarolok, ezert is sokkal kevesebbet veszek meg, mint odakint tettem.
5. A visszaszokassal jaro lelki megterheltseg miatt nem kivanok enni, sok etel mar egyszeruen nem izlik, vagy nem olyan, mint regen.
Ami Magyarorszagon komoly hizlalo tenyezo, az a peksegek kinalata. Ilyen jellegu kinalat nem letezik az Allamokban. Vannak persze francia peksegek, meg fankosok,de retesek, kakaos csigak, turos buktak es tarsaik ismeretlenek.
Kiegeszites:hazalatogatasok alkalmaval alig eves mellett mindig hiztunk, de ez a jetlag-hatasnak is betudhato.Viszont ket honap mar nem tudhato be ennek.