Ezt a kérdést naponta egészen biztosan megkapom, van, hogy csak egyszer, van, hogy többször. A kommentelőktől, az olvasóktól, a távolabbi ismerősöktől. Hogy ők bizony nem jöttek volna, és én miért?
A férjem 2005-ben kapott egy posztdoktori ösztöndíjat (postdoctoral visitor fellowship) Amerika legnagyobb nemzeti és nemzetközi kutatóintézetébe, a National Institute of Health-be kettő évre. Én, mint családtag kaptam vízumot, mely feljogosított munkára, az már az én dolgom volt, hogy akarok, tudok-e dolgozni, van-e eladható tudásom stb.
Nagy kitartással és kis szerencsével sikerült álmaim melóját megtalálni, amit nem is gondoltam volna, hogy pont külföldön, ismeretlenül, kapcsolatok nélkül sikerül.
A két éves szerződésünket max még három évvel lehetett meghosszabbítani, azaz öt évre. Az öt év után munkaviszonyt szerezni a NIH-nél eléggé valószínűtlen dolog, ugyanis a NIH-nek bizonyítania kell, hogy nincs olyan amerikai kutató, aki jobb lenne a külföldinél, vízumot intézni, ami nem kevés kiadás a cégnek, miközben ezrek jönnének ösztöndíjasként adni az agyukat a kutatáshoz és állampolgár ezrek akarnak bekerülni dolgozni, mivel a világ legnagyobb kutatója. Ehhez adjuk hozzá a válságot, és akkor még elképesztően hálásak lehetünk, hogy valami csoda folytán sikerült egy éve hosszabbítani az öt év után, de ennél többet csak nagyon nehezen lehetett volna.
Az én munkahelyem nem is szponzorál, tehát eleve csak megfelelő vízummal és hivatalos iratokkal vesz fel megfelelő képzettséggel rendelkező személyt.
Ezen kívül egyéb családi okok is közrejátszottak a döntésünkben. Ha nagyon-nagyon rámegy a férjem a keresésre, elképzelhető, hogy egy másik államban talál valamit, de ez egy nagy kérdőjel, ezt a családi okok miatt nem is tette meg. Az én munkám pedig csak olyan államokban végezhető, ahol vannak katonai bázisok, vagy diplomata képzés, ez még inkább leszűkíti a kört.
További gond, hogy az a vízum, amit öt évig kaptunk (J1 és J2), öt év után megszűnik, és egy másikat kapunk (H), mellyel én, mint családtag, nem dolgozhatok hivatalosan, így pedig a munkahelyem nem tud alkalmazni, saját jogon ilyen vízumot nem ad ki.Itt pedig bezárul a kör, mert egy életet nem vágyom háztartásbeliként leélni, de ha ezzel meg is barátkozom, a válság és az egyéb okok miatt akkor is nagyon nehéz maradni.Tehát a további maradásnál én évekig otthon ültem volna, amíg a zöldkártya-folyamatot a férjem jövőbeli munkáltatója be nem indította volna, ha egyáltalán. Egy fizetésből meg lehet élni, de ez attól függ, hogy milyen az a fizetés, és leginkább attól, hogy a biztosítás milyen konstrukciójú, arra ugyanis egy családfőnek inge-gatyája rámehet, ha nem biztosít a munkahely jó biztosítást. Fontos ez, főleg egy négyéves gyerekkel.
Biztos sokakban felmerül, hogy oké, nincs tovább egyikünknek sem munkája, de miért nem maradunk és keresünk? A vízum egy konkrét időpontban lejár, és nincs jogunk az országban hivatalosan tartózkodni munkahely híján. Az országot el kell hagyni. Illegálisan pedig azt hiszem a fentiekből egyenesen következik, hogy nem akartunk maradni.
Nem kizárt, hogy visszamegyünk pár év múlva, vagy máshova megyünk. Ma már nem lehet kijelenteni, hogy itt vagy itt fogok megöregedni, a mobiltársadalmak korát éljük. Én szeretnék visszamenni, lehetőleg DC-be, vagy NYC-ba, vagy Monterreybe. Hogy mikor?Erre nincs válaszom, de még elképzelésem sem.
Hát ennyi a történet.
