Iskola a Szilikonvölgyben - ahol nincs számítógép

A Szilikonvölgyben azt hinné az ember, hogy minden iskola még modernebb eszközökkel bír, mint ami egyáltalán elképzelhető.
Pedig van itt egy olyan iskola, amelyik teljesen visszautasítja a modern technikát, helyett van kréta, toll, ceruza, fonal és sár. Egy számítógép sincs.Sőt, az iskola az otthoni számítógéphasználatot sem ajánlja.




Miközben Amerikaszerte minden iskola arra törekszik, hogy minél modernebb eszközökkel tanítson, és ez természetesen a laptopok elterjedésével jár, van egy ellentétes folyamat is.

A Peninsula Waldorf Iskolában - amely egyike a 160 Waldorf iskolának az Allamokban - a fizikai aktivitás, és a kreatív, alkotó tanulás van a fókuszban.

Az 50 éves Alan Eagle, aki a Google egyik kommunikációs menedzsere, és IT-diplomával rendelkezik, naponta használja az Ipadjét és a smartphone-ját. Ötödikes lánya nem tudja mi az a Google, és nyolcadikos fia is csak most kezdi tanulni (nyolcadikos korban kezdenek valamicskét ismerkedni a Waldorfban a modern technikával). Szerinte teljesen felesleges a technológia a tanuláshoz.

Nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik, hiszen a Szilikonvölgyben sok számítástechnikai szakértő dolgozik, és sokaknak jár a gyereke ebbe az iskolába. Több szülő úgy gondolja, hogy a technológiának megvan a helye és az ideje, de nem a gyerekkorban és az általános iskolai tanulmányok között. Ezek a szülők mind magasan kvalifikáltak és ők maguk IT-területen dolgoznak.

A Waldorf-ötödikesek ehelyett például zoknit kötnek: a zoknikötés közben követni kell a mintát, ez figyelmet, matemaikai gondolkodást, koordinációt és finommmotorikát is igényel.

A másodikosok babzsákokat dobálnak egymásnak, miközben stófákat tanulnak, ez a feladat szinkronba hozza az agyat a testtel.
A törteket mindenféle étel felezésével, negyedelésével ötödölésével (és így tovább) tanulják.

A modern technika mellett kiálló tanulási szakértők azt mondják, a számítógépes játékok és a gép használata közel áll a gyerekekhez, hiszen ezzel nőnek fel, és jobban tudnak figyelni erre a típusú tanításra, mint a hagyományosra. A Waldorf-szülők szerint kár sietni a számítógépen való oktatással, hiszen olyan könnyen elsajátítható a használata, a gyerek nem veszt vele semmit, ha csak 15-17 évesen kezdi. Az ő gyerekeik tehát nem a gépek fogságában nőnek fel, azaz a figyelmük is olyan, mint ötven éve, amikor Amerikában még nem volt jellemző semmilyen szinten a számítógép iskolai használata. (Az ötven évet azért írtam, mert ötven körüli amerikai ismerőseimnek már gyerekkorukban is volt otthon valamiféle komputerük).



A tanulókat megkérdezve, a legtöbbjüknek nincs gondja a Facebookon, vagy egyéb közösségi oldalakon való függéssel, egész más életet élnek, mint átlagos társaik. Teljesen nincsenek megfosztva a "gépezéstől". Egy Apple mérnök lánya például játékokat szokott tesztelni az apja számára. Egy srác repülő-szimulátoros játékot játszik, hétvégén. Ugyanakkor ezeket a gyerekeket zavarja az átlagpopuláció függése, amikor mondjuk elmennek meglátogatni az unokatestvéreket, és azok bele vannak gyógyulva az Ipad-jükbe, vagy a mobilalkalmazásokba. Egy fiú ilyenkor integetni kezd és azt mondja: "Sziasztok srácok. Itt vagyok."

A 10 éves Finn Heilig, akinek az apja szintén a Google alkalmazásában áll elmondja, hogy nagyon örül, hogy toll-papír alapon tanult meg írni, mert legalább látja a változásokat.
Vissza lehet nézni, hogy egy-két éve milyen volt az írása, és azóta hogy változott. Nem beszélve arról, hogyha megtanulsz írni papíron tollal, akkor is tudsz írni, ha víz fröccsen a gépen billentyúzetére vagy áramszünet van. (Ilyenkor nekem eszembe jut az a Kisvakond-mese, amikor hirtelen nincs áram és civilizáció.)

(A cikk forrása: A Silicon Valley School That Doesn’t Compute)

A legbarátságtalanabb város

A Yahoo Travel nemrég készített felmérése alapján az amerikaiak szerint a legbarátságtalanabb város New York. 2005 férfi és nő válasza alapján New York 31 százalékot kapott.
Az ok természetesen a túlzsúfoltságban rejlik. Sokszor voltam New Yorkban, rövid időkre, szóval abszolút a turista kategóriába esem, nem tapasztaltam barátságtalanságot. A zsúfoltság ellenére sem anyázott senki, az is igaz, hogy nem álltak le beszélgetni velem, ahogy például a fővárosban ez gyorsan megtörténhet.



Második helyen zárt Los Angeles, ahol szintén jártam. Nem tapasztaltam azt az állandó kedves mosolygást, ami más helyeket jellemzett, sok weirdo megfordult ott, de barátságtalannak nem nevezném.
Természetesen én Magyarországon szocializálódtam, így egészen más képzeteim vannak a barátságtalanságról, mint azoknak, akik kint élnek. :)

Harmadik helyre került Párizs, ahol kétszer jártam. Egyszer egy híd lábánál volt a találkozó a csoportttal, csak azt nem tudtam melyik végében és melyik oldalán. Elkezdtem itatni az egereket, hogy akkor én most itt maradok és mi lesz velem, amikor odalépett egy ötvenes pasas és megkérdezte, miért sírok. Elhüppögtem neki a bánatom. Adott ötven frankot (ami akkor egészen nagy összegnek számított), és felírta a telefonszámát, hogyha véletlenül nem találnám meg a csoportot, hívjam fel, majd kitalálunk valamit. Ha rosszindulatú akarok leni, azt mondom, hogy tetszett neki a húsz éves szőke kislány, aki voltam. De ha jóindulatú vagyok, akkor ez volt a legszebb gesztus amit vadidegentől kaptam.
A franciák amúgy tényleg nem örvendenek túl jó reputációnak, ami a barátságosságukat illeti. Ennek az is az oka, hogy számukra egy nyelv létezik, az anyanyelvük, így aztán, aki azon nem beszél, bizonyosan nehezen boldogul velük. Ugyanakkor Párizsnál van egyedül olyan kategória a netes képeknél, hogy "be in love",  a szerelemnek abszolút a fővárosa a romantikus szépségű (utálatos?) Párizs.



Hong Kong kapta meg  a "megtisztelő" negyedik helyet a legbarátságtalanabb listán 9%-kal.
Holtversenyben végzett 6%-kal a japán főváros és  Sao Paolo.
A listán szerepel még Sydney és Róma is.

Nicsak, ki beszél?

Jó ideje már, hogy eredeti nyelven nézem meg a filmeket, vagy nézem meg újra a régi kedvenceket.

És bizony kialakult egy kedvenc-listám az alapján is, kit mennyire könnyű érteni, és mennyire szimpatikus, amikor saját maga beszél, és nem a szinkronszínész.

Ennek alapján valahol a végén kullog Matthew McConaughey, az amúgy szépfiúkat játszó számomra jelentéktelen texasi színész. Előfordult, hogy vissza kellett tekernem filmekben egy-egy jelentősebb jelenetnél a pontos érthetőség kedvéért. A Dallas Buyers Clubban azért feledhetetlen:

Szintén a lista végén áll James Franco, akibe szerintem minden nő beleszeretett, aki látta a Trisztán és Izoldát, majd kiábrándult a Pineapple Expressben, én azonban láttam az Annapolisban is, és a Sonnyban, mindkettő nagyon klassz alakítás. A színész kaliforniai születésű és világbajnok a szavak végének elharapásában. Idegesít a beszédének a flegmasága.
 

Hasonló kategória a megöregedett szexisten, Brad Pitt, őt kifejezetten nem kedvelem eredetiben, ami azért furcsa, mert éltem-haltam érte korábban szinkronnal.

Ethan Hawke sem a külföldiek kedvence, ha érteni kell, amit beszél (szintén texasi) de például az egyik kedvenc filmemben, a Gattaca-ban egészen tisztességes, és igazán üdítő Jude Law kellemes brit kiejtése is.


Ha már az angoloknál tartunk, igazi csemege Dr. House, ugyanis Hugh Laurie a sorozat kedvéért járt el amerikai-kiejtés tanfolyamra, és annyira jól sikerült, hogy nekem egyáltalán nem tűnt fel anno, csak később, más filmek jelenteiből. Nem volt a legkönnyebben érthető, utólag jöttem rá, hogy valószínű a britsége miatt.:)

Itt már angol:

Justin Kirk fantasztikus az Angels in Americaban, ami komoly klasszikus is, de Ben Shenkmannal együtt nem éppen az úgy értem ahogy a  saját anyanyelvem szintú beszéd bajnokai. Ugyan teljes mértékben értem őket, de fel szoktam hangosítani, mert úgy jobb.

Középmezőny Harrison Ford, Chicago szülöttje, és az Amerikai Pite egész "legénysége". Ez azt jelenti, hogy gond nélkül érthetőek, az átlagos amerikai közbeszédet testesítik meg.

Ben Stiller már zene a fülnek, ne felejtsük, New York város gyermeke és hihetetlen de 49(!) éves (őt is nagyon szeretem.)


És akkor jöjjön a három dobogós:

Harmadik helyen az én kedvenc Chandler Bing-em, és nem azért, mert a Jóbarátok egyéni nézettségi rekordját én tartom. Perry olyan szinten tud hangsúlyozni, hogy csak ezen végig lehet röhögni a Friendset.


Sokáig azt hittem, hogy David Schwimmer alias "Ross" a Jóbarátokból a nyelvtanulók istene lehetne, hiszen a szerepe szerint is mindenkinek javítja a beszédét, és lassan túlartikulálva beszél, és nemcsak a Jóbarátokban, más filmekben is megnéztem.



De van nála jobb..
Ta-dam!....
....jöjjön az első helyezett: EDWARD NORTON. Mindenkinek ajánlom, szerintem mindig minden pillanatban érthető, kellemes New York-i akcentussal beszél, normál tempóban, én abszolút úgy hallgatom, mintha magyarul beszélne.

Sok mindenki kimaradt, sok film és sok színész ebből a hevenyészett listából. egy biztos, ha tehetitek, eredeti nyelven nézzetek mindent. Megéri, sok szempontból.