2008-ban konferencián voltunk a családdal Long Islanden, New Yorktól nem messze.Ekkor látogattunk el a számomra azóta is legkedvesebb múzeumba.
Így írtam róla:
Ma végre eljutottunk az egyik helyre, amire nagyon kiváncsi voltam, a Gyerekmúzeumba.Férjem vezetett, még jó, hogy nem indultam neki egyedül, mert kanyarogni kellett egyik sztrádáról a másikra. Ez a hely telitalálat.Nem értem, miért nincsen ilyen Európában is, egyáltalán, minden muzeológust ide kellene küldeni tanulmányozni, hogyan lehet érdekes, minden korosztályt lenyűgöző tárlatokat létrehozni.Mert nem pénz kérdése, hanem ötletesség kérdése, hogy az amerikai gyerek alig várja, hogy mehessen múzeumba, a magyart meg úgy kell elrugdosni.
Ennek a múzeumnak, vagy inkább interaktív játszóháznak a célja egyszerre szórakoztatni és megismertetni a gyerekeket egy csomó olyan dologgal, amivel a mindennapokban is találkoznak.
Két szintes, az alsó szinten van a nulla-négyéves korosztály paradicsoma, a Sandy Island, a Bubbles, és a School Bus, valamint egy barkácsműhely és két kézműves terem, a felső szinten, ahova fel is lehet mászni a vállalkozó szellemű negyvenkét inchnél magasabb gyerekeknek, vannak a zenetermek, Ezzel kapcsolatban a TV-műsorok felvevőtermének gyerekesített változata, a különböző információátadó eszközök, a csőbeszélőn keresztül a morzegépig, mindet természetesen ki lehet próbálni, valamint időszakos kiállítás, ami bemutatja a fogyatékos emberek mindennapjait, szintén minden kipróbálható, fogyatékos kocsi, Braille-gép, fogyatékos kád,meg olyanok, amikre nem is gondol egy egészséges ember.
A Sandy Island egy kis homokos sziget, szülőknek napágyakkal, babáknak homokozófelszereléseel, nagyobbaknak mindenféle érdekességgel, pl tengerhullámzás szimulátorral.
A Bubbles részről alig lehetett engem elhurcolni, középen egy lapos kádban hatalmas buborékfújók voltak, hogyha kiemelted a vízből, akkor bevásárló szatyor nagyságú buborékokat lehetett fújni belőle, volt mindenféle vicces szerkezet, ahol hatalmasra lehetett nyújtani a szappanbubikat, a lányom ( egy éves) sikongatott örömében.
A Schoolbusba fél órás turnusokba engedtek be, kisközérttől (műanyag kaják, kosarak, pénztárgép) mászókás világítótoronyig minden volt.A lányom tízóraizni sem akart, annyira le volt nyűgözve. A kis műhely is egy hatalmas ötleten és kis költségvetésen alapul.Mindenféle hulladékfákat, anyagokat, kartonokat, papírt és zsírkrétát lehet felhasználni a projektekhez, közben megtanulni az egyes védelmi szabályokat, és kisebb asztalosszerkezetek használatát.A gyerekek imádták.
Én a Patterns nevű termet szerettem a legjobban, ahol mindenféle tükröktől, kaleidoszkópokon keresztül, kicsiknek virágsziromszurkáló játékig, vagy papírtéglarakosgató asztalig, mintagyártó softvereken keresztül minden volt.A legjobb, az egy kis ház volt, aminek a szobáit virtuálisan újra lehetett tervezni mintakészítő szoftverrel.
A gyerek a virágok után leakadt a papírtégláknál, felmászott az asztalra is, onnan dobálta le őket, alig tudtuk elvinni onnét.
A tükrös rész is nagyon király volt.Nem tudom ki élvezte jobban, szülők vagy a gyerekek.
Ugyanilyen osztatlan sikere volt a zenetermeknek, ahol mindenféle dolgot meg lehetett szólaltatni,voltak például nagy fémtálak, amiknek a széléhez gumibotot kellett dörzsölni, és nagyon mély rezonáló hangot adtak. Az akusztikus élmények elvezettek egy régi filmstúdióba, ahol például megtudtuk, hogyan csináltak szélhangot régebben, egy nagy lenvásznat tekertek egy gépen, az adta a hangot, kísérteties volt.
És ez csak egy apró szelete volt annak a sokmindennek, amit elmesélni sem lehet, elsősorban az élményt, amit meg tudtak úgy komponálni, hogy érdekes, informatív, hasznos és mindenki számára szórakoztató legyen.
Minden európainak üzenem, jó lesz eljönni ide, megnézni, mások mit tudnak, megérezni, hogy mások sokkal jobbak, és tanulni egy kis belátást, és alázatot, rájönni arra, hogy a hamburgerevők sok mindenben jók, egy valamihez meg főleg nagyon értenek, ez pedig a szórakoztatás, felsőfokon.
