avagy néhány bejegyzés egy ősblogról....
Sausage McGriddle
Nem tudom létezik-e a fenti fogalom a magyarországi McDonaldsok listáján, de gyanítom, hogy nem, mert ez nem magyar embernek való kaja.Én még a kóbor kutyának is kelletlenül adnám.
Világvége hangulatom lévén, gondoltam, megreggelizem valahol máshol, mint a négy fal közt, és mivel a Meki osztogatott kuponokat, gondoltam,megnézem már mi az a McGriddle szendvics, ami beszerzéséért ingyen kávét adnak.
Nos először is a méretének szokatlansága ütött meg, mert kb öt harapásnyi, még európai ember számára is.
Aztán rájöttem, ez azért van, hogy ennyi idő alatt nem indul az ember el kihányni.
Ugyanis a dolog a következőképpen fest:két, bucinak álcázott, valójában csokidarabokat tartalmazó waffel közé egy fűszerezett húspogácsát tesznek.
Nyami.
Meglátogattuk New Yorkot, pontosabban Manhattant az ünnepek után, mintegy karácsonyi ajándékként.
Már régen megtehettük volna, mert öt óra autóút tőlünk, de a férjemmell elindulni valahova, az mindig hosszas győzködést igényel.
Napok óta gondolkodom a kérdésen, végül tetszett-e nekem a híres New York.
Annyira más, mint az európai nagyvárosok, Prágába, Brüsszelbe és Párizsba volt szerencsém eljutni, és mindig lenyűgöződtem.
New York más, és nem lenyűgöző. Kevés olyan része volt, talán a Soho, ahol el tudtam volna képzelni magam, hogy ott éljek.(Brüsszelnek kevés olyan része volt, ahol nem.)
Leginkább ugyanazt éreztem vele kapcsolatban, amit minden más amerikai dologgal, a hangzatos nevek, az unásig istenített helyek mögött végül várakozáson aluli dologgal szembesültem.Nem csalódás volt ez, inkább csak jellemzően amerikai.
Például a Rockefeller Center az Erzsébet téri Gödör mulatót juttatta eszembe, egy akkora helyen volt egy kis korcsolyapálya, szépen feldíszítve, körülötte nem különösebben impozáns épületekkel. Én meg valami nagyon nagy dolgot vártam.
Egyébként meg vannak New Yorknak kevésbé emlegetett, de nagyon szép régi épületei, amelyek nekem sokkal jobban tetszettek, mint a Times Square-i reklámdíszbe öltöztetett felhőkarcolók. A lakóépületek pedig kifejezetten hangulatosak.
Mégsem éreztem olyat, mint például Brüsszel esetében, hogy akár otthon lehetnék ott is. New York idegen maradt, a mindenhol hömpölygő tömeg arctalan és ugyanakkor magányos.
Azért megérne még egy próbát, nem a double deckerről nézni végig a várost, ahogy most tettem, hanem leszállni néha, és kézzel foghatóvá tenni, talán barátságosabbnak tűnne.
Akinek ki vannak az idegei, vagy csak kellemes csöndes kikapcsolódásra vágyik, feltétlenül látogasson el egy zárt botanikai kertbe, üvegházba, azt hiszem ez télen is nyitva van, például a budapesti állatkertben is.
Én a washingtonit láttam tegnap, mert nagyon szeretem az ilyen helyeket, és most téli látványosságként még a Washington DC nagy nevezetes épületeit is megformázták mindenféle terméseikből, fadarabokból, meg volt két nagy villanyvasút is téli tájjal.
Persze nem ezek voltak a lényegesek, hanem a dzsungelkert, meg az orchideakert, a sivatagi kert, az orvosi növények kertje, ahol jó meleg van, finom növényszag, és egy percre újra a természet részének érezheti magát az ember, ha leül egy padra, és csak nézi a sok szépséget.
Mindegyik üvegházi teremben van valami patakféle kialakítva a megfelelő vízellátás végett, ami kellemesen csobog, hogy méginkább elfelejtsük, hogy egy amúgy kipufogó gázoktól büdös város kellős közepén ücsörgünk a növényházban.
Elfelejtjük. Az idegek és a ráncok kisimulnak, megnyugszunk, gyönyörködünk a formák-színek-illatok kavalkádjában. Még az is csak kicsit irritáló, hogy a japán turisták fényképezőgép kattogtatással érzik magukat relaxálva, ahelyett, hogy egy percre nem a későbbi fotóalbumra koncentrálnának.
Az amerikai múzeumok sajátjaként itt is vannak nagyon ötletesen kialakított oktatógalériák, ahol illatokat szagolhatunk, teafőzés csínját-bínját ismerhetjük meg, vagy dióféléket és mogyoróféléket ropogtathatunk, ha kézzel fel tudjuk őket törni... Itt férjem nagy sikert könyvelhetett el, miután a diókat puszta kézzel sorra összeroppantotta, és eleszegettük őket, míg a kattintgatós húzott szemű barátnőink csak lestek, hiába na, ehhez férfierő kell.
Két óra az üvegházban, és a világgal megbékélve indultunk haza...
No comments:
Post a Comment