2011. júl. 29. 9:21 - írta
Phoebe
Vannak filmek és sorozatok az életemben, amiket tudatosan kihagytam. Valahogy éreztem hogy nem kell megnéznem. Vannak olyanok, amelyeket "társadalmi nyomásra" megnéztem később, és utána értetlenül meredtem magam elé, hogy ez miért lett közönségsiker (ilyen volt a Ponyvaregény).
Az Sex and the City sorozat is kimaradt, de gondoltam, legalább a filmet megnézem, hogy mégis tájékozódjak erről az annyira amerikainak titulált és a magyarok közt is nagy népszerűségnek örvendő témáról. Nagy reményekkel ültem le.
Az első húsz percben erősen kellett akadályoznom saját magam, hogy ne kapcsoljam ki az egészet. Viccesnek humortalan volt, a karakterek sekélyesek, a főszereplő Carrie "Lófej" Bradshaw valami nagyon gyenge Rachel Green-utánzat próbált lenni, de nem állt jól neki, főleg, hogy több tonna festék, és a bemondott negyven év feletti életkor mellett is nagyon nem illett már a korához ez a karakter. A barátnői mintha egy fokkal jobban mintázottak lettek volna, talán mert egy tulajdonságukat kiemelték, és legalább ezzek az eggyel lehetett azonosítani őket, Miranda a nem-szexelő férjezett, Samantha az állandóan szexelni akaró ötvenes, és végül, akitől sikítófrászt kaptam minden egyes sikításánál (ezt is valami humornak szánták?) a naiva boldogasszony Charlotte.
Nem csodálom, hogy a magyar nézőkben ezután a sorozat után (ha feltételezem, hogy hasonló szintű volt, mint ez a szerencsétlen film) millió és egy előítélet alakult ki az amerikaiakról.
A négy nő megtestesítette azt a réteget, mert ez csak egy réteg, ami körülbelül a Real Housewifes TV-show, amikor bemutatják, hogy a házasságra készülő Bardshownak a legfontosabb a closetroom (az a külön szobaszerű helység, ami a luxuslakásokban és családi házakban a nő (és a férfi) hatalmas ruhatárának a helye,) az életben azonban valóban egy szűk réteg engedheti meg magának, hogy egy külön szobája legyen a felhalmozott ruháinak és cipőinek, mondjuk úgy, egy kisebb butiknyi cuccát el tudja helyezni.
Az sem az átlagra jellemző, hogy 5o ezer dolláros gyűrűre licitáljon, amikor 1oo ezer dollár évi fizetés már nagyon jónak számít.
A ruhák teljesen szürrealisztikusak, senki nem öltözik így, és divatshowra is egy réteg jár.
Négyük közül kettő dolgozik, (bár az írónő sem a napi nyolc óráról ismert,) kettő nem. Az átlag amerikai nő, ha gyereket szül valóban nem megy vissza dolgozni, mert annyi pénzbe kerül a daycare, mint egy kisebb fizetés, de nagyon sokan ahogy a gyerek eléri az iskolás kort, megint munkába állnak, és ennél is többen valóban hat hét után visszamennek dolgozni, mert nem akarják elveszteni a munkájukat (és meg tudják oldani a felvigyázást).
Ha valaki ezt a sorozatot országismeret nélkül nézi meg, könnyen kialakulhat benne az az érzés, hogy ez a norma, pedig ez a normától olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől. Az üresfejű és humortalan szereplőkbe pedig könnyen beskatulyázható egy egész nemzet, ha azonosítjuk velük az amerikaiakat és a New York-i életet. Ne tegyük. Sem New York, sem az átlagos amerikai nem ilyen, sőt, az amerikaiak eléggé prűdek és zárkozottak a magánéletüket illetően. Láttam már closetroomos házat a gazdagnegyedben és is, meg a budai XII kerületben is palotát, azért nem így él a magyar sem...Találkoztam olyan feleséggel, aki közölte, hogy az a dolga, hogy a napsütésben relaxáljon és szép legyen, de ez sem az átlagra jellemző gazdagság, mint inkább az amerikai férfiak elképesztő domesztikáltsága és segítőkészsége a házasságban, ahol teljesen természetes, hogy a házimunkából és a gyereknevelésből legalább ötven százalékban, és egyes szerencsések esetében, mint ez a hölgy, több, mint 8o százalékban részt vesznek: ez alatt azt kell érteni, hogy az esetek felében a férfi főz, mos, takarít, hordja-viszi a gyerekeket, játszótereztet, és még nagyon kedves is. Ilyet sokat ismerek!
Ami pedig az amerikaiak öltözködését illeti, a kisgyerekes anya ugyanúgy a kitérdelt tréningnadrágjában megy vásárolni, a dolgozó nő pedig ízlésesen (
de szigorúan edzőcipőben) baktat a munkahelye fele, és csak álmában engedhet meg magának 545 dolláros cipőt, amilyennel Lófej akarta elárasztani a closetroomot.
A Jóbarátokat többek közt azért szeretem, mert a humora mellett valóban életszerű, tele millió egy utalással az itteni életre és kultúrára, amerikaiak körében jellemző szokásokra és hagyományokra, bevásárlóhelyekre, mindennapi dolgokra.
Azt hiszem, kidühöngtem magam, köszönöm a figyelmet.
