Milyen Amerikában élni?

2011. jan. 4. 20:20 - írta Phoebe

9 komment
Kategóriák: 2011-ben történt
Címkék: magyarok, mentalitás

Sok ilyen kérdést hallok, és őszintén szólva nagyon nehéz erre válaszolni. Ilyesmiket szoktak mondani az emberek, hogy más az életstílus. Vagy, hogy nagyok a távolságok. Gyakran azt mondjuk, hogy kedvesek az emberek, vagy csak kínlódva annyit mondunk, más. De mégis miben más?
Nyilván egyénfüggő a dolog, ezért a válaszom is szubjektív, de arra gondoltam, hogy megvizsgálok egy munkanapot és összevetem a nem amerikai előéletemmel. Meglátjuk, tudok-e válaszolni a kérdésre.
A reggeli csúcsidő egy kicsit eltolódik, itt mindenki kilencre jár dolgozni. Jó ez, legalábbis nekem, aki mindig nyolc órára jártam Budapest másik végébe, és lóhalálában buszoztam, közben azon szorongtam, mi lesz, ha elkések? Itt soha nem szorongtam a késéstől, semmilyen komment nem ért, ha a metró miatt késtem tíz percet, és ezért annyira hálás voltam, hogy bőven rátettem a munkaidőm végére a tíz percet. A budapesti metró miatt viszont soha nem lehetett elkésni, ugyanis az pontosan jár, nincs track maintenance, meg paranoidcity, hogy mikor és hol találnak gyanús csomagot, ami miatt kiürítik a washingtoni metrót. Balesetről sem hallottam soha otthon, itt sajnos az is volt bőven az elmúlt években. A Kontroll óta nem állok közel a peronhoz, itt még azt a szokást is felvettem, hogy nem szállok az utolsó kocsiba, mert tavaly halálos baleset áldozata lett egy csomó ember, amikor az álló metróba beleszaladt egy éppen fékét kezelni nem tudó...
A reggel sok embernek egy kávézóban indul, milliók sétálnak papírpohárral a munkahelyük fele.Könnyű erre a szokásra rákapni, de nehéz megszabadulni hájpárnácskáktól, amit okoz, és a pénztárcát sem kíméli meg. Rászoktam. Leszoktam.
Bent, a munkahelyemen mindenki köszön és mosolyog. Nekem ez sem volt egyértelmű tapasztalat Amerika előtt. Nem félek a főnökömtől. Tudom, ha jól csinálom a munkámat, megbecsülik. Sőt levélben meg is köszönik az év végén. Apró gesztusok, de sokat jelentenek. Egy idő után észreveszem, hogy javasolhatok dolgokat, és nem akarnak rögtön kidobni az irodából. Ha véletlen beteg leszek, nem aggodalmaskodom otthon, hogy te jó ég, mi lesz, ha visszamegyek. Az is igaz, hogy emiatt a hozzáállás miatt sokkal kevesebbet vagyok beteg.És ha beteg vagyok, akkor is megyek dolgozni.Soha nem telefonálnak rám, ha véletlen beteget jelentek (kizárólag 38 feletti lázzal). Azt mondják, nem akarják zavarni a felgyógyulásom, majd jelentkezem, ha jobban vagyok. Ez új.Otthon mandulaműtétről jöttem ki, még hangom sem nagyon volt, de már pénteken érdeklődtek, hogy megyek-e  hétfőn tanítani harminc gyereket. Munkából kifele megint mindenki köszön, és mosolyog. Aggodalom nélkül várom a következő napot.
Értelemszerűen kevesebb az ismerős és a barát, mint otthon volt. Négy évig nincs mobiltelefonom. Azután is csak azért, mert valaki hazament és itt hagyta. Igen,ez jellemző még, jönnek és mennek a honfitársak. Kevesen vagyunk.Meglepően nagy az összetartás. A jóval kevesebb baráti és a nulla családi kötelezettségek miatt több az ember ideje. Embere válogatja, hogyan használja ki, van, aki a skype-ról le sem szakad, amíg a hat óra időeltolódás miatt a hazai rokonok le nem fekszenek. Van aki tanul, vagy éppen a régóta dédelgetett álomként hanyagolt hobbiját valósítja meg.Megszűnik a rohanás. Nincsenek frusztrált emberek.
Elmegyek bevásárolni. Kocsival. Mert távolságok vannak. Birkán állok a többivel a dugóban. Nem dudálnak. Hasonlóan az élelmiszerboltban a sorban. Nem anyáznak. Egy idő után én sem dudálok, hátha épp egy tanuló vezető szerencsétlenkedik elöl. Leszokom a magyar káromkodásról is (úgysem értik alapon), mert a., elképzelhető, hogy valaki érti és b., nem halad előre vele a sor, viszont mindenki furcsán bámul rám.
Senkit nem érdekel, hogy kire szavaztam. Ez nem téma. És hihetetlenül felszabadító. Megbeszéljük az időjárást, és gyakori az érdeklődés a külföldi hazája iránt. Hogy ott milyen az idő. És milyen szép helyek vannak. És milyen jó a magyar konyha. És tényleg. Néha elhiszem, hogy ennyire jó minden. Amíg nem nézem meg a híreket, vagy olvasom el az újságot, addig minden rendben is van. Egy időben teljesen leszoktam a hírolvasásról. Isteni időszak volt.
A nap valahogy meghosszabbodik itt. Talán azért, mert az üzletek tízig nyitva vannak. Nem kell loholni a bevásárlással, nincs cipekedés, mivel kocsi nélkül el sem lehetne indulni, nem kell zacskót vinni. Nem beszélve arról, hogy a tej is egy gallonnál kezdődik, ami több, mint három liter, az arányok kicsit mások. Igazából soha nem szoktunk le az ugorjunk ki egy kenyérért mentalitásról, talán azért, mert olyan rossz itt a kenyér, hogy alapból nem vágyom a másnaposra. 
Ma találtam egy könyvet a könyvesboltban, ez volt a címe:Don't sweat the small stuff-- and it's all small stuff. Azaz: ne aggódj a kis dolgokon---minden kis dolog. Ilyen itt az élet.

Teljes hit a rendszerben

Amit ne próbáljunk ki egy amerikaival, az a legkisebb kriticizmusa az amerikai rendszernek. Értve ezalatt az oktatást, egészségügyet, politikai intézkedéseket.Legtöbbjük egyszerűen megsértődik, és véletlenül sem gondolkodik más alternatívában, főleg, ha annak valamilyen "mindenkinek visszaosztó" jellege van. Nagyon sokan, főleg a középrétegben meg vannak győződve arról, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, azaz a szegénysorsúak maguk tehetnek az életminőségükről. Hihetletlenül erős errefele a kisgyerekkortól a belenevelés az alábbiakba:
1.Minden, amit a politikusok tesznek, az helyes, külpolitikailag eléggé kifogásolható lépéseket is meg tudnak magyarázni, úgy, ahogy tanítják nekik.
2. A legkisebb esélye is annak, hogy mindenki egyformán részesüljön valamiben, vagy a szegényeket állami intervenciókkal segítsék, mély ellenérzést vált ki bennük, és képzeletükben egyből már vörös zászlót lengetnek. Hiába van sok fejlett Nyugat-európai országban ingyenes egészségügy, ami kiválóan működik, az amerikaiak meg vannak győződve, hogy az a sátán találmánya, azaz a kommunistáké.Szociális érzékük egyenlő a nullával.
3. Amerikában minden jól működik, itt van a legtöbb pénz, itt élnek a legjobban, ez az általános nézete a mérhetetlenül büszke amerikainak. Ha erre ellenpéldával szolgálnál, akkor az a válasz, hogy nem élhet mindenki jól (mert ugye annak egy ijesztő neve lenne), és arról az adott ember tehet, hogy nem él jól....Ha máshol valami jól működik, akkor sem működhet jobban, mint Amerikában. Olyan butaságot is hallottam már, hogy nem érti az adott (amúgy egyetemet végzett) illető, hogy a világon mindenhol törekednek arra, hogy Amerikától tanuljanak és utánozzák, és nem érti, hogy Európa miért nem teszi ezt.
4. Meg se próbáljunk velük korábbi történelmi korok tanulságairól, vagy régmúlt építészetének értekéről beszélni, mert egyáltalán nem mutatják azt az áhítatot bármilyen régi dolog iránt, amit az európai kultúrából érkező érez, (és itt ha keresi, nem találja).
5. Kubáról ne nyilatkozzunk, főleg ha szimpátiával viseltetünk iránta, ugyanis ott ördögök laknak.Az amerikaiaknak nagyon rosszul esett, hogy az általuk támogatott diktátort leverte Castro majd megjelent itt, és ahelyett, hogy behódolt volna, követelte az elcsatolt részeket.Attól még rosszabbul vannak, hogy évtizedekben mérhető mindenféle mesterkedések ellenére Castro él és virul, és a Disznó-öbölben is jól rájuk pirított, és az embargo alatt sem halt éhen a sziget.Noha semmit sem tudnak a szigetről, ahova be sem tehetik a lábukat, de mindegyiknek komoly elképzelése van valamiről, amit soha nem tapasztalt.
6. Nincsenek tisztában azzal, hogy Európában nem túl népszerűek, és sok "a demokráciáért", és a "terrorizmus ellen" szlogenű intézkedéseiket ott mélységesen elitélik.Ha szóba kerül, hogy az európaiak úgy érzik Amerika sok mindenbe beleüti az orrát, beleavatkozik, akkor mindig az a válasz, hogy őket hívják, és ők segítenek.És ezért mindenkinek kellően hálásnak kellene lennie.
7.A magyar ember a saját rendszerét is megkritizálja, megmondja a politikusairól, hogy korruptak, vélemény nyilvánít pro és kontra.Ezt egy amerikaitól ne várjuk, nem fog kritizálni a világok legjobbikában.
8.Az amerikai gondolkodására az jellemző, hogy mindig az a legjobb, amiért fizetni kell, méghozzá sokat.Ez a nézet érdekes módon az oktatásra is igaz, nem gondolkodnak el azon, hogy esetleg a pénz helyett az agyi kapacitás is lehetne a mérce.(Pedig otthon kiválóan lehet látni a felsőoktatás felhígulását a fizetős programok bevezetésével.) Faramuci módon azt mondják, mindenkinek joga van a felsőoktatában való részvételre, de ha azt kérded, és mi van azzal, aki nem tudja kifizetni, akkor azzal jönnek, nos, az legyen a legjobb, és akkor majd az állam fizet neki.(Ezzel kizárják a nem kiváló, de jó képességűeket, akiknek a szülei nem tudnak fizetni, erre az a válaszuk, hogyha valaki akar valamit Amerikában nincs lehetetlen, és ezzel elvarrják a beszélgetést...)
Tisztelet a kivételnek, (ilyennel eggyel találkoztam, és történész) ez az általános tapasztalatom, gondolom a kommentekben még sokan hozzzátesznek, esetleg rácáfolnak a gondolataimra.
Hogy miért rossz ez a gondolkodásmód, az tudjuk. Hogy miért jó?Mert egységet teremt, még akkor is, ha nem törődnek egymás sorsával, amerikainak lenni az egyfajta kegy, az a legjobb. Nem hiszem, hogy egy amerikai valaha is elgondolkodott, milyen más nemzet tagja szeretne lenni.

Idiómák 13-16.

Címkék: Friends, idioms, nyelvtanulás
Kicsit felhalmozódtak az idiómák, ez azért van, mert sokkal többször nézem a Friendset, mint kellene, és gyorsan gyűlnek a kiváló idiómák....Most csak néhányat van időm blogolni.
Friends, Season 5, With all the kissing
Joey: Uh, Pheebs, you're leaking?
Monica: Oh my God! You're water broke!
The Guys: Ohh!
Phoebe: All right. Well, don't worry, I call shotgun! (She starts out the door.)
All: Whoa-whoa-whoa-whoa! Wait-wait!
Phoebenek elfolyik a magzatvize, és éppen Atlantic Citybe készülnek a jóbarátok, amit Phoebe annyira várt. Az I call shotgun annyit jelent, hogy lestoppolja a vezető melletti ülést a kocsiban, azaz ebben az esetben azt akarja érzékeltetni, hogy nem vesz tudomást a teste jelzéseiről, irány Atlantic City. Erre mondják a többiek, hogy várjon, ez nem vicc.
Friends, Season 5, One Hundredth
Joey: I think Saturday—(groans in pain again).
Frank: (To Phoebe) What's with him?
Phoebe: Umm, sympathy pains. I thought it was really sweet at first, but now I think he's just trying to steal my thunder.
Ez a kifejezés végigkíséri a sorozatot, a lányok gyakran mondják. A szó szerinti jelentése ellopja a villámomat, amit értenek alatta az az, hogy valakinek valamilyen fontos esemény van az életében, amikor ő van a középpontban, és egy másik ember próbálja a központi helyet megszerezni. Itt éppen Phoebe szül, és Joey is fájdalmasakat nyög. Először Phoebe aranyosnak találja és szimpátiafájdalomként értékeli, később már inkább bosszantónak érzi, hogy nem rá figyelnek, hanem Joey nyögéseire.

Rachel: (entering) Hi. (To Phoebe) Hey, hi! So uh, Frank and Alice wanted me to tell you that they're still outside making phone calls.
Phoebe: But umm, I mean, did you talk to them about, y'know…
Rachel: Yeah, umm, no honey.
Phoebe: Oh. It was a long shot. Hey, you guys can I just like have a second alone with the babies.
All: Yeah, sure yeah. Yeah.
Phoebe a szülés után szeretne egy kisbabát megtartani, noha tudja, erre kicsi az esélye, Frank és Alice valószínűleg nem mondana le egyik gyerekéről sem. Rachelt kéri meg, hogy kérdezzen rá, a válasz nemleges. A long shot egy olyan próbálkozás, vagy fogadás, melynek előre látható sikere nagyon alacsony.
 
Friends, Season 5, When Phoebe hates PBS
Rachel: (entering) Hi! Are you ready? We're gonna be late!
Ross: For what?
Rachel: For Stella! Remember? She's gettin' her groove back in like 20 minutes.
Ross: Yeah, I uh, totally forgot about that. You mind if I take a rain check? I'm waiting for a call from Emily.
Rachel és Ross moziba készülnek, a How Stella got her groove back című filmre. A cím egyben egy kifejezés is, akkor mondják, amikor valaki depresszióból, vagy nehéz élethelyzetből mászik ki.

Singles (1992)

Kerestem a valami könnyedet és nézhetőt a Netflixen, és akkor jött velem szembe a Singles. Huszonévesek, párkeresés  a kilencvenes évek elején Seattle-ben, azaz a mai negyven felettiek huszonévei. Szinte biztos vagyok, hogy később ez adta az ötletet a Beverly Hills 90210-hez, itt is fiatal szomszédok élete a téma.
Érdekes volt az, hogy húsz év alatt milyen hatalmasat változott a világ, pedig nekem 1992 nem tűnik annyira őskornak. A randizás alapkellékei a kazettával működő üzenetrögzítő, a munkahelyeken a klasszikus amerikai cubicle (biztos most is sok helyen létezik, én még nem futottam bele), benne még a fekete képernyős gépek a rettenetes és szemrontó zöld számsorozatokkal, mobiltelefon nincs, de nagy sláger a távirányítós garázsnyitó. Még megtörtént, hogy az emberek egyszerűen csak megjelentek az ajtó előtt és becsöngettek telefon és bejelentés nélkül, ha éppen rájöttek, hogy a másik az igazi....Ugye, milyen furcsa? Az amerikaiak még mosogattak 92-ben, és törölgettek is, amit ma már talán rég elfelejtettek. A terhességi tesztek még sokkal bonyolultabban működtek, kétféle kis kémcső tartalmát kellett összeönteni, és várni a színesedésre. A munkahelyeken leginkább villanyírógépek voltak, a nők kockás inget hordtak, válltömést, de kezdett bejönni a szűk top is. Senki nem szedte a szemöldökét. Sláger volt a fekete fehérnemű. Az autók még Amerikában sem voltak áramvonalasak, és a rózsa ára az egekben volt.
Volt ebben a filmben valami más, amin elnosztalgiáztam, és ez az emberek közötti normális kommunikáció volt. A mobiltelefon, az internet, és a közösségi oldalak előtti szűz időszak. Csak a telefon zavarhatott be, vagy éppen az üzenetrögzítő kazettája, amiben elszakadt a szalag. Nem voltak félreértések, nem kellett szmájlizni, hogy a másik értse, viccből írok valamit, vagy nem, nem csekkolták az emberek egymást, hogy online van-e a másik, és ha igen, miért nem mondja azt, hogy szia, vagy miért nem jelöl be a virtuális valóságban ismerősének. A régi kapcsolatok le voltak zárva, ugyan ott volt a telefon, és az emberek néha felhívták az eggyel előtti exet, de nem tudtak a tíz évvel ezelőttiről semmit. Viszont ahelyett, hogy otthon csücsöltek az okosgépeik előtt, ahogy ma valamennyien tesszük, kimentek az utcára. Összefutottak az újságosnál, a boltban, a koncerten, üldögéltek a kávéházakban, laptop, mobiltelefon nélkül, egyedül, vagy másokkal, és beszélgettek.
Ódivatúnak tűnt. De sokkal emberibbnek. Itt meg kellett volna állni. Bármennyire is szeretek blogolni például, vagy gyakran örülök, hogy a mobillal egy perc alatt megoldhatok egy kérdést, vagy haza tudok telefonálni a neten, vagy érdekes, hogy régi ismerősöket fellelek a közösségi oldalakon, és hogy újakkal online teremtek barátságot, nekem rettenetesen hiányzik az a fajta világ. Mert mindig elképzelem, hogy ez, ami most van fejlődőben, hova vezethet majd egy újabb húsz év múlva. És bár a kényelmünk szintje napról napra nől, nem vagyok optimista.
Hogyan készül el egy hasonló film húsz év múlva? Két kamera lesz ráállítva a randizók laptopjának vagy okostelefonjának a képernyőjére?

Karácsonyi látnivalók az amerikai fővárosban 1.

Minden évben nagy esemény december elején a National Christmas Tree Lighting, azaz a nemzet karácsonyfájának hivatalos kivilágítása, ahol az ünneplő tömegek mellett az elnök és családja is jelen van, és világsztárok szolgáltatják műsort.Jegyeket előre kell rendelni, de ez még nekem sohasem sikerült, mindig jóval előbb elkapkodják a jegyeket, mint ahogy én gondolnám.
A nemzet karácsonyfája, amit White House Christmas Tree-nek, azaz a Fehér Ház karácsonyfájának is hívnak, ott díszeleg a Fehér Ház Ellipszisében.
A hagyomány még a múlt században kezdődött, 1923-ban, előtte a Fehér Ház nem ünnepelte hivatalosan a karácsonyt. 1939-től tartották az ünnepséget az Ellipszisben, előtte a Fehér Ház másik oldalán levő Lafayette Parkban és más helyeken díszítettek.
 1978-ban egy harminc láb magas azaz 914 cm-es Colorado Blue Spruce került oda, és azóta is ez a fa a nemzet karácsonyfája december elejétől az ünnepek végéig. A telepítéssel előbb is próbálkoztak, de a hatalmas méretű fenyők előbb-utóbb pusztulásnak indultak, így cserélgették őket. Gondolom, a szokatlan körülmények közt (meleg éghajlat, és nem veszi körbe semmi) nem bírták sokáig.
A fa díszítése nyilván méretei miatt úgy van megoldva, hogy egy hatalmas hálót húznak rá, ezen van a világítás is, és a díszei is.


A fa körül pedig kis karácsonyfák sorjáznak, minden állam küld egyet, és a kisebb fákon egyengömbök vannak átlátszó műanyagból, a gömbök díszítése pedig az egyes államok jellegzetességét mutatja. Érdemes megnézni a nagy fa és a normál karácsonyfa méretű kis fák közti méretkülönbséget.


  A nagy fa közvetlen udvarában kis elektromos vonatok mennek körbe-körbe.
Kissé háttérben Santa's Workshop, azaz a Télapó műhelye is ott van, ahol nyitvatartási idő is van, ekkor lehet megtekinteni a joviális öreg bácsit munka közben. A Télapó műhelye mellett van egy Betlehem is, amit kicsit bizarrnak éreztem. Valahogy a kettősség volt furcsa, most vagy télapó legyen, vagy a vallásos rész.
A nagy hidegben odalátogatók, és a fagyoskodó biztonsági emberek egy hatalmas tűzgödör mellett melegedhetnek, ami a Betlehem mellett van elhelyezve.



Ezt még bizarrabbnak találtam, valahogy a hatalmas monumentális fa és udvara mellett kialakíthattak volna egy kissé díszesebb melegedőt az erre látogatóknak. Kockára fagyva hagytam el a terepet idén, de legalább vannak képeim, az előző években mindig fényképezőgép nelkül mentem.

Boldog karácsonyt!

Holnap itt van a Szenteste, a gyertyagyújtás, gyönyörködés a karácsonyfában, ajándékozás, és ritka, remélhetőleg nyugalmas, meghitt percek.
Ha a karácsonyra gondolok, akkor arra is gondolok, hogy mennyi szeretet kaptam tőletek ezen a blogon, félig ismeretlenül is. Sok kommentet, sok kedves szót, és sok levelet, sok kérdést. És néhányatok igazi barátommá vált! Ez jó, mert volt célom a bloggal, az, hogy megosszam mindazt, amit errefele tapasztalni, hogy ezt a másságot Ti is lássátok, ne csak az én tapasztalatomként süllyedjen el.
Amikor ma elolvastam Száva kommentjét, tudtam, hogy már megérte:
"Sok erőt ad a blogod abban, hogy az ember továbbmenjen napról napra és érezze, hogy ahol él, az csak egy csöppnyi szelete egy sokszínű világnak."
Nagyon köszönöm, nekem meg az ilyen kommentek adnak sok erőt az itteni nehézségeimhez, mert azok is vannak, és persze kedvet ahhoz, hogy folytassam a blogírást.
Mindegyikőtöknek ezúton kívánok nagyon meghitt, stresszmentes, nyugodt karácsonyt! Az lenne jó, hogy az ünnepek alatt tényleg mindenki a kezébe vehessen egy jó könyvet, vagy elmehessen korcsolyázni a gyerekeivel, vagy aludjon egy jó nagyot délután. Ha a hajszoltságunk megszűnik egy pillanatra, szabaddá válunk. Én ezt kívánom Nektek!

A kilöttyintett kávé

Kicsit eltűntem, ünnepek előtti rohangálás, évösszegzés, ilyesmi.
A mai napom különösen érdekes volt...délután kicsit kifacsarva érkeztem a Starbucksba, és éreztem, hogy egy White Chocolate Mochat meg kell innom....
Közben a lánykám ügyetlenkedett mellettem, melynek következtében a már megkapott, fedeles kávémat véletlenségből fejreállítottam, és egy része a padlón végezte.
Piros arccal néztem körül, kerestem a nemlétező papírzsebkendőmet, és nagyon szégyelltem magam. Odamentem a pulthoz, és szóltam az eladónak, várva egy kellemetlen megjegyzést, vagy egy arcvágást...Természetesen azért szóltam, hogy adjon valamit, amivel felszedjem....Értetlenül mosolygott, és mondta, hogy adjam vissza a kávém, csinál másikat. Hitetlenkedve hebegtem.
Hirtelen rájöttem, hogy megint két világ talákozott, az egyik, amelyben úgy szocializálódtam, hogyha az iskolában leejtettem valamit, annak nem jó következménye volt, vagy ha egy boltban levertem valamit, minimum megfizettették, és még érzékeltették is, hogy rosszat csináltam. És itt a másik világ, ahol ezek a dolgok nem számítanak. Egyrészt, mert nem fontos. Nem ez a fontos. Másrészt, én vagyok az, aki fizet, ezért ha kilöttyintem a kávét, noha az az én hibám, felajánlanak egy újat, és természetesen a személyzet dolga, hogy feltakarítson. Mert tudják, hogy jövök máskor is, és otthagyom a pénzem.
A hosszú délutánban a lányom valahol elhagyta a sapkáját...Jól megdorgáltam, ő pedig görbülő szájjal követett a hatalmas vásárló tömegben. A kávézóban arra gondoltam, többet nem fogom ilyesmiért megdorgálni. Mert tényleg nem fontos, van még neki két sapkája otthon, kicsi még, és főleg, mert szeretném, ha felnőttként, ha kilöttyint egy kis kávét a földre, ne érezze világvégének.
Inkább többet mondogatom neki, hogy ügyes vagy, jól csinálod, szép ez a rajz. Nincs több jó, de, semmi baj, de....Ha addig élek is, eltanulom az amerikai mentalitásból a jót, és akkor már megérte itt lennem. Hátha egyszer majd sikerül rossz érzés nélkül mosolyognom azokon, akik a kákán is csomót keresnek.