Singles (1992)

Kerestem a valami könnyedet és nézhetőt a Netflixen, és akkor jött velem szembe a Singles. Huszonévesek, párkeresés  a kilencvenes évek elején Seattle-ben, azaz a mai negyven felettiek huszonévei. Szinte biztos vagyok, hogy később ez adta az ötletet a Beverly Hills 90210-hez, itt is fiatal szomszédok élete a téma.
Érdekes volt az, hogy húsz év alatt milyen hatalmasat változott a világ, pedig nekem 1992 nem tűnik annyira őskornak. A randizás alapkellékei a kazettával működő üzenetrögzítő, a munkahelyeken a klasszikus amerikai cubicle (biztos most is sok helyen létezik, én még nem futottam bele), benne még a fekete képernyős gépek a rettenetes és szemrontó zöld számsorozatokkal, mobiltelefon nincs, de nagy sláger a távirányítós garázsnyitó. Még megtörtént, hogy az emberek egyszerűen csak megjelentek az ajtó előtt és becsöngettek telefon és bejelentés nélkül, ha éppen rájöttek, hogy a másik az igazi....Ugye, milyen furcsa? Az amerikaiak még mosogattak 92-ben, és törölgettek is, amit ma már talán rég elfelejtettek. A terhességi tesztek még sokkal bonyolultabban működtek, kétféle kis kémcső tartalmát kellett összeönteni, és várni a színesedésre. A munkahelyeken leginkább villanyírógépek voltak, a nők kockás inget hordtak, válltömést, de kezdett bejönni a szűk top is. Senki nem szedte a szemöldökét. Sláger volt a fekete fehérnemű. Az autók még Amerikában sem voltak áramvonalasak, és a rózsa ára az egekben volt.
Volt ebben a filmben valami más, amin elnosztalgiáztam, és ez az emberek közötti normális kommunikáció volt. A mobiltelefon, az internet, és a közösségi oldalak előtti szűz időszak. Csak a telefon zavarhatott be, vagy éppen az üzenetrögzítő kazettája, amiben elszakadt a szalag. Nem voltak félreértések, nem kellett szmájlizni, hogy a másik értse, viccből írok valamit, vagy nem, nem csekkolták az emberek egymást, hogy online van-e a másik, és ha igen, miért nem mondja azt, hogy szia, vagy miért nem jelöl be a virtuális valóságban ismerősének. A régi kapcsolatok le voltak zárva, ugyan ott volt a telefon, és az emberek néha felhívták az eggyel előtti exet, de nem tudtak a tíz évvel ezelőttiről semmit. Viszont ahelyett, hogy otthon csücsöltek az okosgépeik előtt, ahogy ma valamennyien tesszük, kimentek az utcára. Összefutottak az újságosnál, a boltban, a koncerten, üldögéltek a kávéházakban, laptop, mobiltelefon nélkül, egyedül, vagy másokkal, és beszélgettek.
Ódivatúnak tűnt. De sokkal emberibbnek. Itt meg kellett volna állni. Bármennyire is szeretek blogolni például, vagy gyakran örülök, hogy a mobillal egy perc alatt megoldhatok egy kérdést, vagy haza tudok telefonálni a neten, vagy érdekes, hogy régi ismerősöket fellelek a közösségi oldalakon, és hogy újakkal online teremtek barátságot, nekem rettenetesen hiányzik az a fajta világ. Mert mindig elképzelem, hogy ez, ami most van fejlődőben, hova vezethet majd egy újabb húsz év múlva. És bár a kényelmünk szintje napról napra nől, nem vagyok optimista.
Hogyan készül el egy hasonló film húsz év múlva? Két kamera lesz ráállítva a randizók laptopjának vagy okostelefonjának a képernyőjére?