2008 végén jártam másodszor New Yorkban, ezt írtam róla:
Nem tudom hogy van ez, most egészen más érzés volt New York-ban lenni, mint először.Talán annyi az ok, hogy most nem egy városnéző buszból suhant el mellettünk az egész New York, hanem sétálva-metrózva kis szeleteit jobban átérezhettük, nem volt már teljesen vadonatúj a látvány, mindenesetre jobban az enyém volt, mint amikor először láttam.Azon gondolkodtam, hogy hányszor változhat a város, ha sokszor látod, vajon annyiszor mást mutat? Washington megszeretni, az egy hosszas folyamat volt részemről, Párizsba beleszeretni egy pillanat műve.Manhattan, még mindig titok.
Szóval azzal kell hogy kezdjem, hogy az első napot beárnyékolta az a tény, miszerint, kb tíz kattintás után bekroccsant a fényképezőgépünk.Az a gép, ami a tavalyi karácsonyi ajándék volt, egy komoly Nikon.Ezután komoly idegbetegség lett úrrá rajtam, hogy nem lesznek képek, a férjemen, meg hogy mi lesz a féltett csodagéppel. Így aztán a Time Square-ről lesétálva a Bergdorf Goodman felső tízezernek berendezett kirakatainál a szájtátás mellett nem kis para volt, hogy akkor egy darab képem sem lesz erről? Közel hozzá van a Tiffany and Co., ahova az emberek mint valami múzeumba mentek, persze volt, aki nem, nekem egy kis köves kolibrikitűző tetszett, cirka 75 ezer dollárért már meg is vehettem volna…
A Time Square a szokásos asszociációimat hozta elő, mint “embertelen szép”, és csak “emberuralta”, aztán eszembe jutott Boschnak a Gyönyörök kertje is, az ilyen kaotikusan fulladásosan szépen rettenetetes. Aztán jött a “sehol egy fa”, meg a Mátrix-érzés.És az ennél sokkal póriasabb, mindjárt szétrugdosom ezt a rengeteg embert az utamból….Ezután a fényképezési probléma, cifra magyar káromkodásoktól szépült Manhattan, majd nagy keservesen eleérkeztünk a FAO Schwarzhoz, New York és a világ egyik leghatalmasabb játékboltjához.
Hát, annak aki a Triál választékán nőtt, bizony egyszerre szájtátós és szívszorító látvány ez a rengeteg játék.Bár sohasem éreztem gyerekkoromban, hogy a szocialista Triál ne elégítette volna ki az igényeimet, azért amikor a babaházas részhez érkeztünk, és megláttam a miniatűr porcelán festett készletet, meg a minikarácsonyfát a minipianínót, meg a mini szépséges kanapét, akkor csak beugrott a kis elsárgult műanyagágyról, meg a szomszédbácsi által összekalapált babaházamról a kép, aminek anno ugyan csodájára jártak a barátnőim, és én sem gondoltam, hogy ennél szebb lehet valami, de itt rá kellett jönnöm, hogy…lehet. Egyszerűen be sem bírtuk járni, olyan óriási az üzlet.A babáknál persze leragadunk, a lányom és én is, szépséges Middleton babák voltak, az újszülöttrészlegen a dolgozók csecsemőosztályos nővérkéknek meg orvosoknak voltak öltözve, és ha a szülő úgy döntött, hogy benyúl a pénztárcájába, akkor a gyerek a babával együtt egy születési anyakönyvi kivonatot is kapott, meg karszalagot.Nagyon komoly.Aztán egy idő után feladtuk a körbejárást, és mivel hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy enni nem lehet, mi kerestünk egy eldugottabb részt, letáboroztunk, és nekiláttunk az otthoni szendvicsek elfogyasztásának.Magunk is röhögtünk saját abszurdizmusunkon.Az utazással, a sétálgatással, és a FAO Schwartzzal el is ment a nap, kidőlve érkeztünk kedvenc szállodánkba New Jersey-be, a Sheratonba.Istenkirályak az ágyak.Két éve, mikor itt szálltunk meg, akkor is csodálatos volt a hotel, de azóta felújították, nem igazán tudom, miért, akkor is új volt.A Sheraton Raritan, mivel kint van a pusztában, gyakorlatilag csóróknak tervezték, de Sheratonos minőséggel.
A FAO Schwarzból egy dolgot hoztunk, vettem magamnak egy plüssmajomanyát, gyerekével.A gyerek lóg a mamán, tépőzárasak a kezei.Ez annyira szimbóluma most a létemnek, hogy örök emlék marad, akkor is, ha a kismajmom megnő.
Második nap:Metropolitan Múzeum, avagy Met, ahogy az amerikaiak hívják Ezt a napot a Metropolitannak szántuk, bár nem voltam benne biztos, hogy rajtam kívül a család többi tagja is élvezni fogja, de nagyot tévedtem.Először is, a Met. egy nagy labitintus, ahonnan képtelenség kitalálni, és a bejárásához, itt értő bejárásra gondolok, minimum egy hónap kéne.Eredetileg az európai tárlatot néztük ki magunknak, azon belül is a klasszikusabb vonalat, aztán kb mindent láttunk, amit nem akartunk megnézni, mert nem sikerült az öt emeleten igazán kiigazodni.A gyerek egy ideig aludt, a nagy pedig meglepő érdeklődést mutatott a festett kultúra iránt, én pedig előbányászva középiskolai tanulmányaimat, és mútöri-imádatomat, amit tudtam meséltem neki.Jó érzés volt felismerni messziről egy képet, ezzel nagyot nőttem a férjem szemében, ő meg az enyémben, hogy a baktériumokon kívül más is le tudja kötni. A modern festményeknél és szobroknál jártunk, amikor a gyerek felébredt, és az örömtől visongva rohangált egyik képtől a másikig, én meg mondtam a férjemnek, hogyha fel akar vágni, akkor jegyezze meg azt a képet festőstül, amin két vonal volt, és mondja be legközelebb valami társasági eseményen, hogy épp most szemlélte meg kedvenc képét.komolyan, ezeken az absztrakt két vonalasokon még sok év tanulás után sem látok semmi értékelhetőt.A nap végére azt hittem leszakad a lábam.Jó volt eldőlni az istenkirály ágyon ismét.
Harmadik nap:Central Park Elmetróztunk a Columbus Circle-ig, onnan Central Parkoztunk, egy nagyon szuper játszóteret látogattunk meg:D, majd tovább sétáltunk az 5. és 6.sugárúton a Rockefeller Center érintésével a Time Square megállójához, és ezzel kb délután négy is lett, és mehettünk a komppal vissza a Staten Islandra, utána egy cirka hat órás vezetés várt még ránk.
New York egyébként retkes.Egy itteni lakos észre sem venné a pesti szemetet.Nekem azért szúrt szemet, mert Washington és környéke nagyon szép tiszta, gondozott, sehol elhajigált szemét nincs.Itt a metrón oda lehet ragadni.Nem beszélve arról, amit szintén a metrón láttam, felszállt egy kerekesszékes fekete hajléktalan, tök udvariasan beszélt, majd elkezdett gurulni a sorok közt(olyan a metró mint a budapesti elrendezésileg), és akkor, ahogy leszegtem a fejem, hogy ne kelljen ránéznem, ha nem tudom segíteni, megláttam a lábát…ha azt egyáltalán emberi lábnak lehet nevezni…a bőre rég nem barna volt, hanem olyan szürkésfehér kőszerű, és a lábfején nem volt ebből a bevonatból, ott az élő hús látszott…Egy pillanatra elgondoltam, hogy milyen jó, hogy nem az orvosira mentem…Valószínű elfagyhatott, és elhalt, vagy mittomén, de nagyon ijesztő látvány volt.< Szóval van ez, meg a 75 ezer dolláros kolibri, vannak a lovaskocsis turisták a Centrál Parkban, Paris Hilton-szerű kikent-kifent díszpintyek, és vannak megfagyott nyomorékok, akik ki tudja mikor ettek utoljára.Mindez ott, ahol csodálatos ódon templom a nyolcszázas évekből kellemesen meghúzódik az ultramodern felhőkarcolók árnyékában.Ekkor jött a felismerés, New York akár Gulácsy Nakonxipánja is lehetne.
No comments:
Post a Comment