2010. okt. 27. 23:53 - írta
Phoebe
Megdöbbentő élményben volt részem, kultúrsokk ért a saját hazámban. Ez volt az első év, hogy bizonyos dolgok, amik mindig is hasonlóan zajlottak Magyarországon, nem automatikusan kerültek bele a magyar fiókba az agyamba, hanem
megrökönyödtem rajtuk. Az ok valószínűleg a sokkal pozitívabb itteni példa ezekben az esetekben.
Hazafele a repülőn néhány Nők Lapját olvastam. Az egyikben a most Németországban élő Gryllus Dorka mondott egy nagyon okosat, mikor megkérdezték tőle, jobb lenne-e Magyarországon élnie?
"Amit itthon normálisnak érzünk, az másutt picit sem az. Normális az, amiben egy adott helyen megállapodnak."
Ekkor jöttem rá, mi történhetett. Amit, amíg otthon éltem, összehasonlítási alap nélkül, normálisnak fogadtam el, az nem biztos, hogy az is.
Mik történtek?
Gyógyszertár: este nyolckor szükségem lett volna egy recept nélküli szerre. Itt egyszerűen elautózom a legközelebbi CVS-ig, besétálok leemelem a polcról, és megyek haza. Tudtam, hogy otthon ez nem lesz egyszerű menet, szerencsére sikerült is megtalálni az ügyeletes gyógyszertárat, viszonylag gyorsan. Ám utána jött az, ami nem esett jól. Ha otthon lennék, akkor sem esne jól, de legyintenék rá, ah, ez így van, így normális. Igen, csakhogy nem így normális.
Csengetek. Öt perc múlva, már kissé elárvultan állok ott, én és mögöttem egy öttagú család, mire kijön a hölgy.- Jó estét, -köszönök. Válasz nincs. Hát mondom tovább. Mikor elmondtam, még mindig nincs válasz, bevágja a gyógyszertár kiadóablakát, és elviharzik. Öt-hat perc csend. Nem tudom eldönteni, hogy visszajön-e, mivel egy árva szót sem szólt hozzám, vagy vissza sem jön? Mögöttem a család egyre türelmetlenebbül topog. Visszajön,- 1800 ft lesz-szól hozzám, első és utolsó ízben. Kifizetem, majd én köszönök. Ő nem.
Gyerekügyelet: A gyerek egyből belázasodott az út után. Nyilván nincs otthon körzeti orvosunk, miután egyre inkább fájlalta a torkát, randán köhögött, kihívtam az ügyeletet. Amerikában nincs ügyeleti szolgálat, de el lehet vinni a közelbe egy nonstop orvosi szolgálathoz a gyereket bármikor, és mindig nagyon készségesek, és szülőnyugtatóak. Már a telefonban jelzem, hogy a kapucsengőnk jó ugyan, de le kell, hogy szaladjak a kilencedikről, mert a beengedő nem.
Megérkeznek, kb fél óra múlva, nyomják a csengőt, kiabálok, hogy szaladok le, lélekszakadva liftezek le, talán három perc telik el. Ötven körüli orvosnő, nem viccesen megjegyzi, hátha tovább váratott volna egy percet, bizony elindultunk volna vissza a kocsihoz. Mit mondjak erre? Elnézést kérek.
Bemegyünk, megvizsgálja a gyereket, elmondom a helyzetünket, és kérem, hogy írjon fel antibiotikumot, mert a gyereknek rendszeresen a fülére megy a dolog. Amint megemlítem, hogy hogyan kerültünk ide, és miért nincs körzeti orvos, egyből nyíltan ellenséges lesz. Kioktató, fennhéjázó, véletlen sem megnyugtató a tónusa. Pár perc után közli:
Most olyat teszek, amit egy átlagos magyar gyereknél nem tennék, felírok egy gyógyszert...Édes Isten, hát nem ezért van?Hogyha a gyereknek gyógyszerre van szüksége, akkor felírja? Megköszönöm, kicsit lassan összekészül, vár valamire. Várhat, nincs se borítékom, se hálapénzem. Egy beteg gyerekem van, aki számára luxusnak tűnik feliratni egy antibiotikumot Magyarországon.
2010. okt. 28. 0:17 - írta
Phoebe
Megdöbbentő élményben volt részem, kultúrsokk ért a saját hazámban. Ez volt az első év, hogy bizonyos dolgok, amik mindig is hasonlóan zajlottak Magyarországon, nem automatikusan kerültek bele a magyar fiókba az agyamba, hanem
megrökönyödtem rajtuk. Az ok valószínűleg a sokkal pozitívabb itteni példa ezekben az esetekben.
Hazafele a repülőn néhány Nők Lapját olvastam. Az egyikben a most Németországban élő Gryllus Dorka mondott egy nagyon okosat, mikor megkérdezték tőle, jobb lenne-e Magyarországon élnie?
"Amit itthon normálisnak érzünk, az másutt picit sem az. Normális az, amiben egy adott helyen megállapodnak."
Ekkor jöttem rá, mi történhetett. Amit, amíg otthon éltem, összehasonlítási alap nélkül, normálisnak fogadtam el, az nem biztos, hogy az is.
Mik történtek?
SZTK 1: Reggeli időpontra megyek az SZTK-ba. Időm van, gondoltam beugrok a mellékre. Már épp a tetthelyen vagyok, papírülőke nincs, sebaj, eddig sem láttam itthon, de WC-papír sincs. Kiugrok a mellékről, be a gyógyszertárba, ahol előttem két nénivel trécsel a gyógyszerész hölgy. Nekem meg nagyon kéne. Mennem a WC-re. Kb öt perc, mire sorra kerülök, egy tizes papírzsepiért 42 forintot számolnak, gyorsan távozom. Visszamegyek a WC-re, elvégzem a dolgom, jövök ki, és megmerevedek a látványtól.
A melegvizes csavarintója a vízcsapnak le van szerelve, és egy parafadugó van a helyén. Sajátos spórolás a melegvízzel.Nem baj, hideggel is lehet kezet mosni, nyúlnék a felszerelt folyékonyszappan adagoló alá...de csak nyúlnék, semmi...hát sebaj, vízzel kezet mostam, ennyit a sok figyelmeztető kiírásról, hogy hogyan szappanozzuk a kezünket mosdóhasználat után, keresem a papírtörölközőt, az sincs.Még jó, hogy marad a papírzsepijeimből. Anyukámnak otthon mesélem, hogy tiszta balkán van az SZTK mosdóban, csak nevet, ugyan már, legalább kinyitották, fél évig zárva volt....
SZTK2: sajátos reggeli mosdóélményem után beesek a váróba, leülök. Hamarosan megjelenik egy idős bácsi. Kedvesen köszönünk egymásnak, jaj de jó, csak ketten várunk. Megszoktam, hogy Amerikában az emberek könnyeden eltársalognak, az időről, mit csinál, hol lakik a másik. A bácsi
konkrétan elsorolja a betegségeit, és a patikaárakat,
majd elkezdi szidni a dokikat, és
hirtelen már 56-ban vagyunk, amikor a mocskos komenisták....Reggel kilenc van.2010.
Nem érdekel, mi volt 56-ban, sem most, sem soha. Unom, és elegem van abból, hogy még mindig itt tartunk, és hogy egy idegen bácsi mondja és mondja és mondja.Kérem szépen, mikor lépünk már túl ezen?
Nincs még egy ország, ahol két ember egy reggeli rendelésre várva tíz perc után az országban több mint ötven éve lezajlott, sok szempontból még feldolgozatlan és kényes történelmi eseményekről beszélne.
Kínai bolt:Hatkor zár a bolt, lassan hat óra.Ilyenkor Amerikában zárás előtt negyed órával hangosbemondón felhívják a kedves vásárlók figyelmét, hogy zárnak, majd zárás előtt a biztonsági őrök óvatosan kiterelik a népet. Itt egyszerűen bejön egy ember, és lekapcsolja a villanyt, miközben próbálom a gyerekre a téli csizmáját. Ott állok, kezemben az egyik csizmával, gyerek a másikat épp venné le, de nem lát, és még a cipőjét is a ránk szakadt sötétségben keresgéljük, most aztán azt sem tudom eldönteni, vegyem a csizmát, vagy ne, meg sem tudom vizsgálni a sötétben. Mi van, ha bezárnak minket?Lélekszakadva kapkodunk, hogy kiiszkoljunk.Mi történt volna, ha az alpári módszer helyett mondjuk bejelenti a férfi, ha nem hangosbemondón, akkor hangosan?Esetleg megvettem volna a csizmát, és ő nyer 3500 forintot, és urambocsá, ráhúz két percet....