A CNN vicces tanácsai

Az amerikaiak ülnek az adósságaikban. A kreditkártyájuk annyira hozzátartozik a mindennapjaikhoz, mint a buszbérletük, vagy a mobiltelefonuk. Egyrészt szükség is van rá, ebben az országban, ha valaki nem rendelkezik kreditkártyával, és megfelelő credit history-val, melyben a tartozik és követel oldal viszonylagos rendben áll, akkor már nem is ember.
De vizsgáljuk meg, miért is olyan életbevágó a kreditkártya minél előbbi megszerzése, és fenntartása?
A kreditkártyával az illető fizet, de nem a saját zsebéből, hanem a bankéból, majd bizonyos időközönként visszautalja a kártyájára a pénzt, így kiegyenlítve a banktól kölcsönkapott összeget. A kreditkártya elengedhetetlen kelléke az életnek, hiszen anélkül nem tudja fizetni az illető a háza részleteit, az autója részleteit stb. Nem is áll vele szóba senki, ha nagy kiadásra készül, lakásvétel, esküvő, autó, cégalapítás, ha nincs kreditkártyája megfelelő credit history-val. Azaz egy bevándorló nagyon is törekszik, hogy egy bank szóba álljon vele, és vállalja az első kártyája kibocsátását.
Hol lehet elúszni?
Elég egy kártyát beszerezni, és viszonylag netten tartani rajta a kiegyenlítéseket, a különböző konkurrenciabankok pillanatokon belül megtalálnak majd, és mindenféle kecsegtető ajánlatot tesznek, kreditkártya nyitására, mint 100 dollár ajándékba a számlanyitásért, vagy 50 dollárig ingyenesen lehet vásárolni stb. Így aztán az embereknek sok kártyájuk lesz, és a sok kártya vásárlásra csábít. Sokkal több vásárlásra, mint a debit kártya, amely azonnal leemeli az összeget az illető számlájáról. Nem muszáj a banknak a teljes összeget visszaadni, csak egy részét az elköltöttnek. Itt szokott aztán a probléma jelentkezni. Az amerikai egyszerűen mindent megvesz, ami megtetszik neki, mert nem kell közvetlen felelősséget vállalni, a sok kreditkártya közt semmire. Nem azt kezdi nézni, mennyi a pénze ténylegesen(addig nyújtózz, amíg a takaród ér elv), hanem, hogy mennyi hitelkeretet meríthet ki.
Mikor lesz a dolog nagyon kellemetlen?
Ha valaki elveszti a munkáját, és nincs állandó pénzforrása, nincs miből visszafizetni a kiegyenlítéseket, és szép lassan, de biztosan eladósodik. Nincs olyan amerikai, aki ne fizetne mortgage-ot, azaz lakáshitelt, ami egy elég nagy összeg, és akkor ezen felül a kényelmes életmód kellékei, és az impulzusvásárlások....végeredmény: csőd.
Mi a megoldás?
Se szeri se száma az olyan műsoroknak, cikkeknek, workshopoknak, amelyek a nagyon eladósodott embereken próbálnak segíteni. Az emberek azonban nem éltek soha olyan körülmények közt, és a válság előtt kevéssé talákoztak olyan helyzetekkel, amikben igazán megtanultak volna spórolni.
A CNN Bottom Line című műsora ma bemutatott egy párt, aki három év alatt kimászott a 88 ezer dolláros adósságból. A sztori nagyon ismerős, ment a szekér, és ki a pénz az ablakon a kreditkártyák jóvoltából...aztán egyszer csak a férfi elvesztette a munkáját, és kicsúszott a lábuk alól a talaj. Megkérdezték a párt, milyen tanácsokkal segítenék a többi hasonló cipőben járó társaikat? A pár olyan dolgokat mondott, amiket teljesen természetesnek vesz a magyar szocializmusban nevelkedett mai felnőtt. Ilyenek hangzottak el: vezessenek könyvet a kiadásokról (háztartási könyv, ugyebár),tegyék félre azokat az állandó dolgokat, amiket ki kell fizetni (rezsipénz, ismerős, nem?), ne azt vegyék meg, ami megtetszett, hanem azt, amire szükségük van. Ez utóbbin már mosolyognom kellett. Nekem természetes, hogy azt veszem meg, ami kell, és nem azt, ami megtetszik, de nem kell. Persze, megtetszhet egy hajcsat, vagy egy tábla csokoládé, esetleg egy tusfürdő, és talán meg is veszem, de ha nincs pénzem, nem fog megtetszeni az LCD TV, meg a bőr ülőganitúra, meg a 100 dolláros póló, mint az amerikaiaknak.
Valahol a mértéktartással is baj van náluk. Van egy ismerősöm, a férje rengeteget keres, amerikai, és mégis állandóan az adósságát hajtja. Nemrég átköltözni kényszerültek egy kisebb lakásba, mert már nem bírták fizetni, a nagyobbat. A költözésnél rengeteg dolgot kiselejtezett az asszony. Volt vagy húsz esernyőjük, öt kis sámlijuk a gyereknek, megvett és fel nem vett ingek, ruhák, ugyanolyan játékok...elfogadtam egy kis sámlit tőlük, és megkérdeztem, mivel tartozom, akkor derült ki, hogy még van nekik öt, és semmivel, csak vigyem már. Értetlenül álltam az ügy előtt, mi a fenének kis sámliból öt?Ha másutt kell, hát megemeli az ember és odaviszi. Ők nem így gondolkodnak.
A CNN műsora tovább ontotta a tanácsokat, úgy mint, ha lehet, csökkentse az eladósodott illető az eating out-ját, talán viccesnek találja ezt egy magyar ember, aki mondjuk egy hónapban kétszer megy étterembe, de az amerikaiaknál ez életmód kérdése. Ne vegyen meg rögtön valamit, aludjon rá egy pár napot, és gondolja át - ez is elhangzott a műsorban. Ezen is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az áruházakból kiözönlő shoppingoló tömeg, és az ötösével megvett Calvin Klein farmerok, meg a tízesével vitt pólók...Aztán a cloth drop-nál (ruhaledobó) felhalmozott már selejtnek nyilvánított ruhazsákok.
Furcsa, hogy egy kontinensnyi embernek a TV-ben kell olyan elemi dolgokat elmesélni, amit egy átlag magyar nyugdíjas a gyakorlatban sikerrel alkalmazott évtizedeken keresztül. Választás híján.