Szia, barátom
Jó estét, tudom, hogy nem ismerjük egymást, de egy nap kezdődik a történet, én nagy bizalommal, hogy a barátom, azt hiszem, van egy csodálatos ember. Azt akarom, hogy egy különleges barátja az Ön számára. A nevem V H (nő), én született 1992 Líbiában. Azt akarom, hogy az én különleges barátja, egy különleges barát az, aki elmondja az igazságot, és az én ösztöne azt mondja nekem, hogy becsületes. Felvettem a kapcsolatot, mert nekem van a szenvedély, hogy új életet kezd az országban, ezért adok a kezem a jó barátság. Igazából, már az országot, amikor 10 éves volt, én jöttem a szüleimmel, töltött 3 hónapot az országban, és visszament Líbiába. Én egy könnyen megy személy jó szívvel, szenvedélyes vagyok, küldök neked fotót az én következő mail. Kérjük, írja meg, és mondd meg kicsit magadról, boldog leszek, ha tudsz küldeni nekem csak egy kép a tiéd. Kérjük, válaszoljon az én privát e-mail címét ()
a tiéd
Vivian
.........................
Hi, friend
Good evening,I know we do not know each other,but a day begins a history,i have great confidence in you to be my friend,i think you are a wonderful person. I want to be a special friend to you. My name is V H (Female),i was born 1992 in Libya. I want you to be my special friend,a special friend is one who tells the truth and my instinct tells me that you are honest. I contacted you because i have the passion to start a new life in your country,that is why i am giving you my hand for good friendship. Actually,i have been to your country when i was 10 years old,i came with my parents,we spent 3 months in your country and went back to Libya. I am an easygoing person with a good heart,i am passionate,I will send you my photos in my next mail. Please write me and tell me little about yourself,i will be happy if you can send me just one picture of yours. Please reply to my private email address ( )
Yours
Vivian
A két szövegből kiválóan látszik, hogy az angol volt előbb, és ezt tették át magyarra gép segítségével, aminek az alábbi következményei lettek:
1. Azon kívül, hogy jót röhögünk rajta, láthatjuk, hogy teljes egészében az angol mondatszerkezetekhez és szórendhez igazodva próbált a gép magyarosítani.
2. Ennek az lett az eredménye hogy sok helyen érthetetlen számunkra a mondanivaló, főleg ha nincs alatta ott az eredeti, illetve az egészről messziről lerí, hogy nulla magyartudással lett átkonvertálva, mivel egyáltalán nem magyaros. A fordítás magyar szavak egymás mellé tétele ugyan, de a szövegszerűség, a kohézió hiányzik belőle.
Miért lehet ez érdekes?
Azért, mert ugyanígy működik a fordítás visszafele is, angolról magyarra. Amikor megpróbálunk egy magyar mondatot egy az egyben, szórendiségben, nyelvtanban lefordítani angolra, akkor ilyen szerencsétlen mondatokat keletkeztetünk, mint itt látható a szövegben, csak visszafele. Jól látszik, hogy az angol és a magyar nyelv logikája, szórendisége kifejezésmódja olyan távol áll egymástól, mint Makó és Jeruzsálem. Soha ne próbáljunk tehát iskolás módon magyar mondatot "áttenni" angolra.
Nagyon oda kell figyelni a szavak megválasztására, ami az egyik nyelvben egy kifejezés (I am an easygoing person) azt nem lehet szóról szóra lefordítani a másikra, mert akkor amint látjuk ez a hülyeség kerekedik belőle: "Én egy könnyen megy személy". Ilyenkor hasznos ismerni, hogy az easygoing egy kifejezés, és annyit jelent, hogy egy könnyen alkalmazkodó, barátságos ember. Kezdjünk gyanakodni akkor, ha a szövegkörnyezetbe nem illik bele a két szó egymás mellett, hogy akkor az valamiféle kifejezés. Akkor nem fogunk olyan orbitrális baromságokat fordítani, mint a smoke and mirrors-ra azt, hogy füst és tükrök, mely egyszerű politikai trükköt jelent...
Igen sokszor egészen más a két nyelv nyelvtani használata egy mondatban, ha csak olyan egyszerű dologra gondolunk, mint a megszülettem -aktív magyar múlt idő, és az I was born- passzív angol múlt idő, de a különbség alapvetően a szórendiségben is megmutatkozik, az angol szórend kötött és szabályos, míg a magyarban az egyetlen szabály, hogy a hangsúlyos szó az ige előtt álljon.
Ha lehet, egynyelvű szótárral dolgozzunk, ha ez nem megy, akkor se ragadjunk le az első jelentésénél szavaknak, hanem keressük a szövegbe leginkább illő egyéb jelentéseket.
Vannak már egészen jó online fordítóprogramok olyan nyelvek között, amelyek sok ember számára hasznosak, például a spanyol-angol átfordítás szinte tökéletes eredményt produkál, nyilván a kétnyelvű Amerikának érdekében állt a legtökéletesebb fejlesztés. A kis nyelvek esetében, mint a magyar is, sajnos még jó ideig meg kell elégedni a fordítóprogramok silány minőségével.
Thursday, July 25, 2013
Tuesday, July 23, 2013
Dollár dekódolás
Előkerült ez az ismertető, amit a fővárosi Pénzverdében tett kirándulásunk alkalmával kaptunk egyszer.
Segítségével értelmezni lehet a dolláron levő furcsa számokat és betűkódokat. (Részemről mondjuk inkább fontosabb a címlet nagysága, és hogy jó sok legyen belőle.:)
Kis segítség az értelmezéshez:
És akkor most fejforgatás jobbra:
Segítségével értelmezni lehet a dolláron levő furcsa számokat és betűkódokat. (Részemről mondjuk inkább fontosabb a címlet nagysága, és hogy jó sok legyen belőle.:)
Kis segítség az értelmezéshez:
- A Federal Reserve Bank (Fed Bank) a jegybanknak felel meg.
- A US Mint and Bureau of Engraving and Printing a Pénzverde és pénznyomda, ahol a pénz aktuálisan készül.
- Az IRS az az amerikai NAV/Apeh, (kinek hogy tetszik.)
- A US Treasury kb államkincstárnak felel meg.
- A Treasurer, Treasurer Secretary a bankjegyek aláírói, az államkincstár vezetői.
És akkor most fejforgatás jobbra:
Saturday, July 20, 2013
Nyelvtanulás: egy elhanyagoltnak tekintett szempont, amiért nem jutsz egyről a kettőre
A levelesládámban megint találtam nem kevés levelet, a nyelvtanulással kapcsolatban.
Az esetek nagy részében azt olvasom, hogy évek óta tanulja, vagy már abbahagyta, de most igazán belekezdene, valamiért mégsem halad.
Nyilván mindenkinél meg lehetne keresni azt a motivációs hiányt, amivel nem tudja fenntartani az érdeklődését, vagy nem jut tovább egy szintnél, de van ám itt egy ok, amit egyszerűen kevesen veszünk tudomásul.
Az ok pedig az, hogy ebben a régióban még mindig spóradikusan kell használni a megtanult nyelvet. Az rendben van, hogy kérik az állásinterjúra, vagy éppen benne van a követelmények között, egy állás meghirdetésénél, de az esetek nagy részében a használat nem mindennapi, minimális, és elsősorban írásbeli.Az aktív nyelvtudás alapja az, hogy a nyelvet naponta használjuk, és nem öt percben, vagy éppen kiküldött egyenlevelekben, hanem szóban. Lehetőleg olyan emberrel, akivel másképp nem értünk szót, csakis angolul. Még ennél is tökéletesebb, ha az illető anyanyelvi angol vagy amerikai. A lényeg, hogy valódi, sokrétű kommunikációban próbálhassuk ki magunkat, ne csak egyfajta, sablonszerű mondókában merüljön ki a nyelvhasználat.
Nagyszerű lehetőség például egy külföldi főnök titkárnőjének lenni, mert ott igen sokféle szituáció merül fel, ezért a nyelvhasználat is sokszínű.
Lássuk be, hogy a munkahelyek nagy részében maximum követelmény egy középszint, ami mellesleg nem éri el azt a szintet, hogy munkanyelv legyen, viszont használni keveset kell. Sokszor kell a felső, de.....ahol kell a használat, gyakran ott is csak bizonyos információk megszerzése a cél, amire van egy jól begyakorolt kérdéssor, és válaszsor, és ezen túl a kommunikáció nem megy. Ilyen lehet egy SSc vagy BSC, ahol igen gyakran ugyanazokat a problémákat ugyanazokkal a már begyakorolt sémákkal kell megoldani.
Nem várhatjuk el magunktól, hogy a nyelv, amit nem használunk, magas szinten aktívan maradjon meg a fejünkben. Mint minden más, tanult dolog, felejtődik, ha pedig az ismétlések során valamiféle tankönyv sematikus szövegeihez tartjk magunkat, nem fogunk fejlődni, maximum a már megszerzett szintet tartjuk. A tankönyv sem élő kommunikáció, persze nyilván jobb a semminél.
Ha a nyelvet teljesen hanyagoljuk, jobb ha felkészülünk arra, hogy a nyelvtanulás olyan, mint a fogyókúra, a már megszerzett eredményt igen gyorsan felülírják a felszedett kilók és az elfelejtett szavak.
Mégis, mit tehetünk?
Középfok alatt igazából már egészen kevés szünet is nagyon veszélyezteteti az éppencsak kiépülőben levő struktúrákat a fejünkben. Az első cél egy középfokú nyelvvizsga legyen. De könyörgöm, ne a gagyikból! Nem leszek népszerű, de ezen a szinten igenis van értelme a bebiflázós igen jól megszilárdult nyelvtannak, bátran készüljünk, menjünk a BME vagy a Rigó nyelvvizsgára, ha ott átmegyünk a középfokon, akkor megvannak az ALAPJAINK!!!Erre aztán már lehet építkezni.
Középfok felett felejtsük el a mesterségesen generált tankönyveket és oktatószetteket, kártyakészleteket főleg, na nem anyanyelvi alkotta őket, és esetleg még mulattató hibáktól is hemzsegnek.
Csak autentikus anyagot használjunk!
Kezdjünk rövid híreket olvasni a neten, egyszerűbb szakkönyveket egy általunk érdekesnek talált (azaz már magyar nyelven ismert) témában, könnyű regényeket olvasni. Nézzünk híreket, filmeket, sorozatokat.
Járjunk el beszédórára egy tanárhoz, akivel kizárólag beszélgetünk. Ha erre nincs pénzünk, keressünk témákat, és próbáljunk belőlük prezentációt készíteni, igaz így a hibáinkat senki nem fogja felróni nekünk, de a beszédünket fogalmazókészségünket szókincsünket fejleszthetjük.
Végül szánjunk rá néhány percet minden nap, hogy belső beszédünket (gondolatainkat) idegen nyelven folytassuk. Aki huzamosabb ideig él külföldön egy idő után tapasztalja ezt az érdekes jelenséget, hogy nem a saját anyanyelvén, hanem más nyelven gondolkodik. Innen csak egy lépés a folyékony idegen nyelvi beszéd. Ezt lehet "erőltetni" is, azaz tudatosan csinálni. Egy idő után meglepően jól fog menni.
Az esetek nagy részében azt olvasom, hogy évek óta tanulja, vagy már abbahagyta, de most igazán belekezdene, valamiért mégsem halad.
Nyilván mindenkinél meg lehetne keresni azt a motivációs hiányt, amivel nem tudja fenntartani az érdeklődését, vagy nem jut tovább egy szintnél, de van ám itt egy ok, amit egyszerűen kevesen veszünk tudomásul.
Az ok pedig az, hogy ebben a régióban még mindig spóradikusan kell használni a megtanult nyelvet. Az rendben van, hogy kérik az állásinterjúra, vagy éppen benne van a követelmények között, egy állás meghirdetésénél, de az esetek nagy részében a használat nem mindennapi, minimális, és elsősorban írásbeli.Az aktív nyelvtudás alapja az, hogy a nyelvet naponta használjuk, és nem öt percben, vagy éppen kiküldött egyenlevelekben, hanem szóban. Lehetőleg olyan emberrel, akivel másképp nem értünk szót, csakis angolul. Még ennél is tökéletesebb, ha az illető anyanyelvi angol vagy amerikai. A lényeg, hogy valódi, sokrétű kommunikációban próbálhassuk ki magunkat, ne csak egyfajta, sablonszerű mondókában merüljön ki a nyelvhasználat.
Nagyszerű lehetőség például egy külföldi főnök titkárnőjének lenni, mert ott igen sokféle szituáció merül fel, ezért a nyelvhasználat is sokszínű.
Lássuk be, hogy a munkahelyek nagy részében maximum követelmény egy középszint, ami mellesleg nem éri el azt a szintet, hogy munkanyelv legyen, viszont használni keveset kell. Sokszor kell a felső, de.....ahol kell a használat, gyakran ott is csak bizonyos információk megszerzése a cél, amire van egy jól begyakorolt kérdéssor, és válaszsor, és ezen túl a kommunikáció nem megy. Ilyen lehet egy SSc vagy BSC, ahol igen gyakran ugyanazokat a problémákat ugyanazokkal a már begyakorolt sémákkal kell megoldani.
Nem várhatjuk el magunktól, hogy a nyelv, amit nem használunk, magas szinten aktívan maradjon meg a fejünkben. Mint minden más, tanult dolog, felejtődik, ha pedig az ismétlések során valamiféle tankönyv sematikus szövegeihez tartjk magunkat, nem fogunk fejlődni, maximum a már megszerzett szintet tartjuk. A tankönyv sem élő kommunikáció, persze nyilván jobb a semminél.
Ha a nyelvet teljesen hanyagoljuk, jobb ha felkészülünk arra, hogy a nyelvtanulás olyan, mint a fogyókúra, a már megszerzett eredményt igen gyorsan felülírják a felszedett kilók és az elfelejtett szavak.
Mégis, mit tehetünk?
Középfok alatt igazából már egészen kevés szünet is nagyon veszélyezteteti az éppencsak kiépülőben levő struktúrákat a fejünkben. Az első cél egy középfokú nyelvvizsga legyen. De könyörgöm, ne a gagyikból! Nem leszek népszerű, de ezen a szinten igenis van értelme a bebiflázós igen jól megszilárdult nyelvtannak, bátran készüljünk, menjünk a BME vagy a Rigó nyelvvizsgára, ha ott átmegyünk a középfokon, akkor megvannak az ALAPJAINK!!!Erre aztán már lehet építkezni.
Középfok felett felejtsük el a mesterségesen generált tankönyveket és oktatószetteket, kártyakészleteket főleg, na nem anyanyelvi alkotta őket, és esetleg még mulattató hibáktól is hemzsegnek.
Csak autentikus anyagot használjunk!
Kezdjünk rövid híreket olvasni a neten, egyszerűbb szakkönyveket egy általunk érdekesnek talált (azaz már magyar nyelven ismert) témában, könnyű regényeket olvasni. Nézzünk híreket, filmeket, sorozatokat.
Járjunk el beszédórára egy tanárhoz, akivel kizárólag beszélgetünk. Ha erre nincs pénzünk, keressünk témákat, és próbáljunk belőlük prezentációt készíteni, igaz így a hibáinkat senki nem fogja felróni nekünk, de a beszédünket fogalmazókészségünket szókincsünket fejleszthetjük.
Végül szánjunk rá néhány percet minden nap, hogy belső beszédünket (gondolatainkat) idegen nyelven folytassuk. Aki huzamosabb ideig él külföldön egy idő után tapasztalja ezt az érdekes jelenséget, hogy nem a saját anyanyelvén, hanem más nyelven gondolkodik. Innen csak egy lépés a folyékony idegen nyelvi beszéd. Ezt lehet "erőltetni" is, azaz tudatosan csinálni. Egy idő után meglepően jól fog menni.
Tuesday, July 9, 2013
Paráim a tengeren túlról 2.
Folytatódik a külföldspecifikus parasorozat.
Az első részben a repülésparáról írtam, most pedig arról, ami szintén felerősödik külhonban, főleg olyan távolságban, ahol éltem: az otthon maradt család iránti aggodalom.
Ez természetesen főleg olyan családtaggal kapcsolatban jelentkezik, akinek az egészségéért amúgy is van aggódnivaló. Mégis, amikor messze kerülünk, úgy érezzük, még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre, mintha közel lennénk.
Olvastam ezzel kapcsolatban tanulmányokat, hiszen a probléma az amerikaiakat is érinti, mivel ott jellemzően a szülőket és a már felnőtt gyerekeket akár több államnyi távolság választja el egymástól. A tanulmány szerint, amennyiben két testvérből az egyik vállalja a gondozó szerepet idős szülők esetén, és a másik él messzi államban, a gondozóra ugyan nagyobb teher hárul, lelkileg mégis ő boldogul jobban, ugyanis olyan érzése van, hogy tud segíteni, míg a másik testvér szorongási szintje sokkal magasabb, mivel minden eseményről másodkézből értesül.
Szerencsére a mai filléres internetes telefonprogramok (Voipstunt, Voipdiscount) lehetővé teszik a napi kommunikációt hazafele, ez azonban mégsem tudja helyettesíteni a személyes jelenlétet. Hazatérni pedig a tengeren túlról, egy már felépített életből egyik-napról a másikra, mintha csak egy turistaúton lennénk, nem lehetséges. Sokan ezt nem fogják fel, nekik egy példával tudok érvelni, képzeljék el, ha most azon nyomban lakóhelyüktől csak 200 kilométerre kéne országon belül költözni: VÉGLEG otthagyni a lakásukat, vinni a háztartást, ismeretlen albérletet keresni, munkát keresni, barátokat, ismerősöket otthagyni, és az összes személyes ügyüket lezárni, családtagok iskoláját, óvodáját, elhelyezését menedzselni stb....
Az amerikaiak maguk is küzdenek ezzel a problémával, ahogy írtam is, a legritkább esetben költöznek államot emiatt, amennyire lehetséges, menedzselik távolról, vagy ha az idős beteg családtagot lehetséges, magukhoz veszik (itt most ne a panel két szobás lakást képzeljük el, hanem az amerikai több szintes otthont.) Külföldiek esetében ez sem mindig lehetséges: az idős családtag esetleg nem is repülhet az ő állapotában, vagy ha igen, nem tud angolul, és egyáltalán nem tudna funkcionálni egy másik országban, mégazon a szinten sem, ahogy egy nyelvet beszélő gyerek boldogulna.
Az első részben a repülésparáról írtam, most pedig arról, ami szintén felerősödik külhonban, főleg olyan távolságban, ahol éltem: az otthon maradt család iránti aggodalom.
Ez természetesen főleg olyan családtaggal kapcsolatban jelentkezik, akinek az egészségéért amúgy is van aggódnivaló. Mégis, amikor messze kerülünk, úgy érezzük, még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre, mintha közel lennénk.
Olvastam ezzel kapcsolatban tanulmányokat, hiszen a probléma az amerikaiakat is érinti, mivel ott jellemzően a szülőket és a már felnőtt gyerekeket akár több államnyi távolság választja el egymástól. A tanulmány szerint, amennyiben két testvérből az egyik vállalja a gondozó szerepet idős szülők esetén, és a másik él messzi államban, a gondozóra ugyan nagyobb teher hárul, lelkileg mégis ő boldogul jobban, ugyanis olyan érzése van, hogy tud segíteni, míg a másik testvér szorongási szintje sokkal magasabb, mivel minden eseményről másodkézből értesül.
Szerencsére a mai filléres internetes telefonprogramok (Voipstunt, Voipdiscount) lehetővé teszik a napi kommunikációt hazafele, ez azonban mégsem tudja helyettesíteni a személyes jelenlétet. Hazatérni pedig a tengeren túlról, egy már felépített életből egyik-napról a másikra, mintha csak egy turistaúton lennénk, nem lehetséges. Sokan ezt nem fogják fel, nekik egy példával tudok érvelni, képzeljék el, ha most azon nyomban lakóhelyüktől csak 200 kilométerre kéne országon belül költözni: VÉGLEG otthagyni a lakásukat, vinni a háztartást, ismeretlen albérletet keresni, munkát keresni, barátokat, ismerősöket otthagyni, és az összes személyes ügyüket lezárni, családtagok iskoláját, óvodáját, elhelyezését menedzselni stb....
Az amerikaiak maguk is küzdenek ezzel a problémával, ahogy írtam is, a legritkább esetben költöznek államot emiatt, amennyire lehetséges, menedzselik távolról, vagy ha az idős beteg családtagot lehetséges, magukhoz veszik (itt most ne a panel két szobás lakást képzeljük el, hanem az amerikai több szintes otthont.) Külföldiek esetében ez sem mindig lehetséges: az idős családtag esetleg nem is repülhet az ő állapotában, vagy ha igen, nem tud angolul, és egyáltalán nem tudna funkcionálni egy másik országban, mégazon a szinten sem, ahogy egy nyelvet beszélő gyerek boldogulna.
Sunday, July 7, 2013
Hogyan telik a július negyedike?
A Függellenség Napja nem úgy telik, szerencsére, ahogy a híres filmben látjuk.
Összeszedtem jó néhány autentikus véleményt erről az általában három-négy napos hosszú hétvégéről. Egy biztos, büszkén telik, olyan fajta kellemes nemzeti büszkeséggel, ami nem összekeverendő a nacionalista szélsőséges érzelmekkel (legalábbis a többségnél). Az amerikai hadsereg ázsiója pedig igen magas. Mondhatnánk, Amerikaspecifikus, ennek elsősorban az az oka, hogy szinte minden ameikainak van olyan nagyapja, dédapja, ükapja, aki valahol valamikor harcolt az országért.
Természetesen az Obamarezsim is kapott jó pár negatív kommentet, ahogy az ilyen nemzeti napokon lenni szokott, előkerülnek a politikai nézetek is.
A kérdés az volt, hogy ki mit csinál július negyedikén és a hozzá kapcsolódó hosszabb pihenőidőben. Nem mindenkinek sikerült válaszolni a kérdésre, az 548 kommentből kiválasztottam néhányat a jellemzőbbek közül.
Kis amerikai angol nyelvlecke következik: :)
Összeszedtem jó néhány autentikus véleményt erről az általában három-négy napos hosszú hétvégéről. Egy biztos, büszkén telik, olyan fajta kellemes nemzeti büszkeséggel, ami nem összekeverendő a nacionalista szélsőséges érzelmekkel (legalábbis a többségnél). Az amerikai hadsereg ázsiója pedig igen magas. Mondhatnánk, Amerikaspecifikus, ennek elsősorban az az oka, hogy szinte minden ameikainak van olyan nagyapja, dédapja, ükapja, aki valahol valamikor harcolt az országért.
Természetesen az Obamarezsim is kapott jó pár negatív kommentet, ahogy az ilyen nemzeti napokon lenni szokott, előkerülnek a politikai nézetek is.
A kérdés az volt, hogy ki mit csinál július negyedikén és a hozzá kapcsolódó hosszabb pihenőidőben. Nem mindenkinek sikerült válaszolni a kérdésre, az 548 kommentből kiválasztottam néhányat a jellemzőbbek közül.
Kis amerikai angol nyelvlecke következik: :)
Paráim a tengeren túlról 1.
Amikor az ember lánya tartósan elköltözik egy másik, távoli országba, új aggodalmakkal találja magát szemben. (Főleg, ha előtte is aggódó típus volt.)
Ezek közül az egyik, -és nemcsak a magam, hanem a környezetem nevében is beszélhetek-, a repüléstől való félelem. Egészen más Európán belül egy-két órát repülni, mint Washington DC-ből át az óceánon 12-14 órát. Ott egyszerűen tudod, hogy nincs lehetőség leszállásra, víz felett vagy, segítség sem tud érkezni záros határidőn belül.
Magad maradsz, és bízhatsz a kapitányban, a gépben, az időjárásban meg a Jóistenben, még akkor is, ha ateistának születtél. Kérheted magad az ablak mellé, és figyelheted, hogy a szárnyakon levő kisablakok megfelelően csukódnak-e nyílnak-e, vagy kérhetsz egy nagy adag alkoholt, esetleg bevehetsz egy altatót, ha egyedül utazol. Erre a félelemre persze erősen rátesz néhány olyan út, amikor az erős szél miatt a hatalmas gépmadár is össze-vissza ugrál a levegőben, és két percenként elhangzik, hogy kapcsold be a biztonsági öved (ez lesz az első mondat, ami angolul örökre beleég a tudatodba.) Ha a gyerekeddel utazol, még rosszabbul érzed magad, hiszen tehetetlen vagy a körülményekkel szemben, csak remélni tudod, hogy rendben földet érsz.
És akkor jönnek a hírek....ezt a legnehezebb feldolgozni. Valahogy a Murphy törvényeit követve érkeznek, azaz mindig az indulásod előtt egy-két héttel. Soha nem felejtem el a 2009-es Air France 447 esetét, amikor egy hatalmas Boeing gép indult el Rio De Janeiroból a Charles De Gaulle repülőtérre, és soha nem érkezett meg.Valahol a Fernando de Noronha félszigetnél eltűnt. Eleinte csak nem volt kontakt vele. Mindenki várta, hogy megérkezzen Párizsba. Aztán jelentősen késett. Végül pedig kiderült, hogy lezuhant a Fernando de Noronhanál, nem lehet tudni hogyan, a fekete doboz is eltűnt. Utána sorbavették az utasokat....persze volt rajta magyar, méghozzá egyedül utazó kisgyerek, és két fiatal nő. Mindez napokig foglalkoztatta a sajtót június elején, miközben nekem gépre kellett szállnom pár héttel később a családdal. Nem mondhatni, hogy nyugodtan utaztam, és nem pergettek le a a kényszergondolatok vagy százszor a fejemben, hogy mi van, ha...
Ma is érkezett egy hír egy San Franciscoban szerencsétlenül landoló Asiana Airlines járatról, ez is egy hatalmas Boeing 777-es, ami majd napokig borzolja a kedélyeket, mindezzel a nemsokára utazók lekiállapotát is kellően megalapozza a hosszú útra.
Szerencsére ez a friss hír azt is tartalmazza, hogy az amúgy kiégett gépből az utasok időben ki tudtak menekülni.
Nem tudok jó tanácsot adni azoknak, akik most vannak az én helyemben, és időnként a nagy út megtételére kényszerülnek. Nekem a legjobb utam az volt, amikor egyedül mentem Pestről DC-be, akkor nem kellett még másokért is parázni, ráadásul mellettem ült egy német pasas, akivel három gin tonic után kedélyesen elbeszélgettem. Ahogy föld fölé érkeztünk, a para felére csökkent, aztán már csak a landolást kellett túlélni... Ilyenkor mindig én tapsolok a pilótának a leghangosabban az utasközönség soraiból, a taps nemcsak neki szól, hanem annak az érzésnek is, hogy túléltem, és itt vagyok.
Ezek közül az egyik, -és nemcsak a magam, hanem a környezetem nevében is beszélhetek-, a repüléstől való félelem. Egészen más Európán belül egy-két órát repülni, mint Washington DC-ből át az óceánon 12-14 órát. Ott egyszerűen tudod, hogy nincs lehetőség leszállásra, víz felett vagy, segítség sem tud érkezni záros határidőn belül.
 |
| Para no.1: hosszú repülés |
Magad maradsz, és bízhatsz a kapitányban, a gépben, az időjárásban meg a Jóistenben, még akkor is, ha ateistának születtél. Kérheted magad az ablak mellé, és figyelheted, hogy a szárnyakon levő kisablakok megfelelően csukódnak-e nyílnak-e, vagy kérhetsz egy nagy adag alkoholt, esetleg bevehetsz egy altatót, ha egyedül utazol. Erre a félelemre persze erősen rátesz néhány olyan út, amikor az erős szél miatt a hatalmas gépmadár is össze-vissza ugrál a levegőben, és két percenként elhangzik, hogy kapcsold be a biztonsági öved (ez lesz az első mondat, ami angolul örökre beleég a tudatodba.) Ha a gyerekeddel utazol, még rosszabbul érzed magad, hiszen tehetetlen vagy a körülményekkel szemben, csak remélni tudod, hogy rendben földet érsz.
És akkor jönnek a hírek....ezt a legnehezebb feldolgozni. Valahogy a Murphy törvényeit követve érkeznek, azaz mindig az indulásod előtt egy-két héttel. Soha nem felejtem el a 2009-es Air France 447 esetét, amikor egy hatalmas Boeing gép indult el Rio De Janeiroból a Charles De Gaulle repülőtérre, és soha nem érkezett meg.Valahol a Fernando de Noronha félszigetnél eltűnt. Eleinte csak nem volt kontakt vele. Mindenki várta, hogy megérkezzen Párizsba. Aztán jelentősen késett. Végül pedig kiderült, hogy lezuhant a Fernando de Noronhanál, nem lehet tudni hogyan, a fekete doboz is eltűnt. Utána sorbavették az utasokat....persze volt rajta magyar, méghozzá egyedül utazó kisgyerek, és két fiatal nő. Mindez napokig foglalkoztatta a sajtót június elején, miközben nekem gépre kellett szállnom pár héttel később a családdal. Nem mondhatni, hogy nyugodtan utaztam, és nem pergettek le a a kényszergondolatok vagy százszor a fejemben, hogy mi van, ha...
Ma is érkezett egy hír egy San Franciscoban szerencsétlenül landoló Asiana Airlines járatról, ez is egy hatalmas Boeing 777-es, ami majd napokig borzolja a kedélyeket, mindezzel a nemsokára utazók lekiállapotát is kellően megalapozza a hosszú útra.
Szerencsére ez a friss hír azt is tartalmazza, hogy az amúgy kiégett gépből az utasok időben ki tudtak menekülni.
Nem tudok jó tanácsot adni azoknak, akik most vannak az én helyemben, és időnként a nagy út megtételére kényszerülnek. Nekem a legjobb utam az volt, amikor egyedül mentem Pestről DC-be, akkor nem kellett még másokért is parázni, ráadásul mellettem ült egy német pasas, akivel három gin tonic után kedélyesen elbeszélgettem. Ahogy föld fölé érkeztünk, a para felére csökkent, aztán már csak a landolást kellett túlélni... Ilyenkor mindig én tapsolok a pilótának a leghangosabban az utasközönség soraiból, a taps nemcsak neki szól, hanem annak az érzésnek is, hogy túléltem, és itt vagyok.
Subscribe to:
Posts (Atom)