Paráim a tengeren túlról 1.

Amikor az ember lánya tartósan elköltözik egy másik, távoli országba, új aggodalmakkal találja magát szemben. (Főleg, ha előtte is aggódó típus volt.)

Ezek közül az egyik, -és nemcsak a magam, hanem a környezetem nevében is beszélhetek-, a repüléstől való félelem. Egészen más Európán belül egy-két órát repülni, mint Washington DC-ből át az óceánon 12-14 órát. Ott egyszerűen tudod, hogy nincs lehetőség leszállásra, víz felett vagy, segítség sem tud érkezni záros határidőn belül.

Para no.1: hosszú repülés

Magad maradsz, és bízhatsz a kapitányban, a gépben, az időjárásban meg a Jóistenben, még akkor is, ha ateistának születtél. Kérheted magad az ablak mellé, és figyelheted, hogy a szárnyakon levő kisablakok megfelelően csukódnak-e nyílnak-e, vagy kérhetsz egy nagy adag alkoholt, esetleg bevehetsz egy altatót, ha egyedül utazol. Erre a félelemre persze erősen rátesz néhány olyan út, amikor az erős szél miatt a hatalmas gépmadár is össze-vissza ugrál a levegőben, és két percenként elhangzik, hogy kapcsold be a biztonsági öved (ez lesz az első mondat, ami angolul örökre beleég a tudatodba.) Ha a gyerekeddel utazol, még rosszabbul érzed magad, hiszen tehetetlen vagy a körülményekkel szemben, csak remélni tudod, hogy rendben földet érsz.

És akkor jönnek a hírek....ezt a legnehezebb feldolgozni. Valahogy a Murphy törvényeit követve érkeznek, azaz mindig az indulásod előtt egy-két héttel. Soha nem felejtem el a 2009-es Air France 447 esetét, amikor egy hatalmas Boeing gép indult el Rio De Janeiroból a Charles De Gaulle repülőtérre, és soha nem érkezett meg.Valahol a Fernando de Noronha félszigetnél eltűnt. Eleinte csak nem volt kontakt vele. Mindenki várta, hogy megérkezzen Párizsba. Aztán jelentősen késett. Végül pedig kiderült, hogy lezuhant a Fernando de Noronhanál, nem lehet tudni hogyan, a fekete doboz is eltűnt. Utána sorbavették az utasokat....persze volt rajta magyar, méghozzá egyedül utazó kisgyerek, és két fiatal nő. Mindez napokig foglalkoztatta a sajtót június elején, miközben nekem gépre kellett szállnom  pár héttel később a családdal. Nem mondhatni, hogy nyugodtan utaztam, és nem pergettek le a a kényszergondolatok vagy százszor a fejemben, hogy mi van, ha...

Ma is érkezett egy hír egy San Franciscoban szerencsétlenül landoló Asiana Airlines járatról, ez is egy hatalmas Boeing 777-es, ami majd napokig borzolja a kedélyeket, mindezzel a nemsokára utazók lekiállapotát is kellően megalapozza a hosszú útra.
Szerencsére ez a friss hír azt is tartalmazza, hogy az amúgy kiégett gépből az utasok időben ki tudtak menekülni.

Nem tudok jó tanácsot adni azoknak, akik most vannak az én helyemben, és időnként a nagy út megtételére kényszerülnek. Nekem a legjobb utam az volt, amikor egyedül mentem Pestről DC-be, akkor nem kellett még másokért is parázni, ráadásul mellettem ült egy német pasas, akivel három gin tonic után kedélyesen elbeszélgettem. Ahogy föld fölé érkeztünk, a para felére csökkent, aztán már csak a landolást kellett túlélni... Ilyenkor mindig én tapsolok a pilótának a leghangosabban az utasközönség soraiból, a taps nemcsak neki szól, hanem annak az érzésnek is, hogy túléltem, és itt vagyok.