Október első napjaiban letelik a két év. Az időszámításom ma már ilyen: Amerika előtt, Amerikában, Amerika után. Szóval letelik a két év, Amerika után.
Két év hosszú idő, és azt hittem, őszintén, hogy már újra Amerikában leszek ennyi idő után, de nem így alakult. Két év hosszú idő, mondhatjátok, ennyi idő alatt illik és kell visszarázódni.Aki régóta követi a blogot, még a freeblogos időszakból, az tudja, milyen szakaszokat éltem át a visszatérés után. A két év is csak egy szakasz az Amerika utáni időszámításban. De még mindig nem a vége, nem a vége az útnak, aminek talán soha nem lesz olyan megnyugtató vége, amilyenre egyszer talán számítottam.
Néhány hónapja nyolc órában dolgozom, eközben lassan a szakdolgozatom előkészületein morfondírozom, szombatonként az egyetemen ülök, mert jövőre másoddiplomázom. Mondhatnátok, igazán nem vesztegettem az időmet. Bizonyos szempontból valóban nem, más szempontkból meg igen.Sokszor érzem, hogy egy helyben topogok, az életem pedig nem ott tart és nem arra halad, ahogy szeretném.
Még mindig két világban élek, naponta ötvenszer úsznak be az automatikus, megnyugtató képek a kinti életemről, ugyanakkor kénytelen vagyok itt lenni a jelenben, és élni tovább. Ami elképesztően furcsa, az a következő érzés: még mindig teljesen kívülállónak érzem magam mindenhol, és a helyzetemet valamiféle átmenetnek érzem. Ez igazából nem baj, sok mindentől megvédem magam azzal, hogy így érzek, nyilván nem direkt érzek így, érezni nem lehet direkt vagy indirekt. Mondok egy példát: a munkahelyemen a kívülállók nyugalmával figyelem mások kis alattomos húzásait, mondhatni még el is nevetgélek rajta, mintha engem nem érintene. Kicsit kevésbé tudok kívülálló lenni, ha a politikáról van szó, de a régi önmagamhoz képest kb. negyedannyira érdekel a dolog. Valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy tíz év múlva is itt legyek és ezt csináljam, amit most. Pedig az esélyeim minimum 90 százalékosak, hogy itt leszek, és nem másutt. De hiába a hideg logika, nem így érzek.
A mély depresszió, ami néhány hónapja is jellemzett, már a múlté, ebben sokat segített a nyolc órás munkavállalás, azt hiszem, egész kellemesen tűröm a mindennapokat. De valahogy nem kívánok bennük részt venni. Nem érdekelnek az események, a saját kis dolgaim köré építem a napok nagy részét, ha van időm és lehetőségem akkor angol nyelvű cikkeket olvasok Amerikáról, vagy filmet nézek, rengeteget olvasok magyar kortársakat, és persze lótok-futok, mint más családanya. Egy a különbség, valahogy nem vagyok jelen.Én sem értem, hogy miért, de kiváncsian várom, hogy ez az állapot is átforduljon valami másba, ha ugyan átfordul valaha. Időnként éreztem úgy az elmúlt két év érzelmi hullámvasútjában, hogy egy-egy szakasz soha nem ér véget, és mégis átfordult valami másba, talán most is lesz.
Egy biztos, az enyém a legjobban ledokumentált visszailleszkedési folyamat itt Magyarországon.:)
Erről a bejegyzésről, az esélyekről egy sorozat jelenete jutott eszembe. A középkorú lányának meséli az anyja, aki a férjével való különválás, évtizedek után újra randira készül és izgul, hogy az esküvője előtti napon rátört az érzés, nincs tovább, egy férfi örökre, ami miatt egy falat nem ment le a torkán. Azzal zár: "Ha ezt tudom, megeszem a salátámat." Biztos érted.. :)
ReplyDeleteAzt hiszem én is hasonlóan élném meg ha vissza kéne mennünk. Nem tudom mit kívánjak neked...sok szerencsét a zöldkártya lottóhoz? :)
ReplyDeleteEgy ideje lemaradtam innen, mint a borravalo, es nem tudom, hogy feltettem-e mar a kerdest, de tudom, hogy ket eve is ez foglalkoztatott: miert nem probalkoztok valamilyen masik unios orszaggal, ahol jobban elorebb lehet lepni, fejlodni, akar anyagiakban, akar mas teren? Es ugye ha mar az angol ugyis megy, miert nem probaltatok meg Angliat?
ReplyDeleteBocs ha errol mar volt szo, oszinten megmondom, nem olvastam utana. Meg csak most fogom felvenni ujra a blogot a rss-be, orultem is hogy facebookon megtalaltam, mert mar hianyoltam nagyon.