Anyaszent vagy szingli?

Érdekes gondolatokat olvastam ebben a cikkben, melyekből egy rövid zanzát közreadok.

A "parenthood religion", azaz a gyereknevelés szentségéről szól a cikk, (miközben egy másik, erős tendencia is kialakulóban van: az egyszemélyes háztartások drasztikus növekedése.)

A parenthood religion valamikor az 1980-as évek elején úszott be az amerikai társadalomba, a Baby on Board matricával, amit az autók hátuljára biggyesztettek.Valahogy a babának lett a legnagyobb értéke, senki nem rakna olyat ki a kocsijára, hogy "középkorú könyvelő az autóban", ugye? Miért, arra nem kell annyira vigyázni?Meg sem kérdőjelezzük ennek a fontosságát.
(Talán ebből fejlődött ki a "büszkén viselem az autómon a gyerekem iskolai hovatartozását" címke, és  napjainkban a "hányan vagyunk ebben a családban?" matrica.)

Picture: fromthemom.com

A dolog folytatódott azzal, hogy semmi rosszat nem lehetett mondani a gyernekre: szép, okos és kedves, akkor is ha ronda, buta és elviselhetetlen. Ugyanúgy a gyerekek közt is megvannak ezek a típusok, hiszen belőlük lesznek ezek a felnőttek.
Volt olyan tapasztalatom odakint, hogy a játszótéren amikor rászólt az ember a gyerekekre a fülük botját sem mozgatták, igaz, hazaérve ugyanilyen nagy öntudatú, visszaszájalós kölkökkel találkoztam.

Az anyák csak szentek lehetnek, akik kizárólag a gyermekeik boldogságát tartják szem előtt és a szexre nem gondolnak, hiszen egy anya legnagyobb öröme a gyermek, a gyermeknevelésen kívüli örömök már önzés kategóriájúak.
A nagy baj ezzel az, hogy a mai gyerekek a világ közepének tartva nevelkednek, és ahogy elérkeznek a felnőttlétbe, kellemetlen szembesülni azzal, hogy bizony vége ennek az állapotnak. Azok a párok, akik minden a gyerekük köré építenek, könnyen kiüresedett kapcsolatban találják magukat, ha a gyerek kirepül.


Én azt hiszem, ez a jelenség Magyarországon is ugyanúgy jellemző.

Kevésbé elterjedt az a jelenség, amiről Eric Klinenberg: A magam útján (angol címe: Going solo: The Extraordinary Rise and Surprising Appeal of Living Alone) című, Magyarországon 2013-ban megjelenő művében szó van (szintén a lényegét megragadva a bevezetőnek:)

1950-ben az amerikai felnőttek 22 százaléka volt szingli.Az egyedül élés a nagy területű nyugati államokban, alaszkában, Nevadaban, Montanaban volt jellemző, ide jöttek jobb élet reményében a vándormunkások, először családjuk nélkül, ez az össze háztartás 9%-át jelentette.

Ma az amerikai felnőttek több mint 50%-a szingli.Az egyedül élők az összes amerikai háztartás 28%-át teszik ki, ami azt jelenti, hogy e háztartások a gyermektelen párok csoportjával együtt a legelterjedtebb családi formát alkotják.
Ma főleg nagyvárosokban élnek egyedül, Manhattanben a lakások felében egy emberes háztartás jellemző.
Oknak az időskori egyedülléten kívül (a nők átlagban két-három évtizeddel többet élnek a férfiaknál) , Amerikában a gazdasági okokat nevezi meg. Az emberek megtehetik, hogy egyedül éljenek, kényelmesen.
Ehhez még hozzájárul a nők felemelkedése, a szexuális szabadság, a szülési kor kitolódása, a közösség kultusza helyett az egyén kultusza. Az egyedül élő sokkal aktívabb szociálisan mint a családban élő, és a mai technikai vívmányokkal semmiképpen sem kell remete-életet élni.

Alapvetően azt gondolom, hogy Magyarországon még sokkal erősebb a gazdasági kényszer az együttélésre, a közös boldogulásra, még sokkal erősebb a társadalmi ítélkezés az egyedülállók felett, és kevesen engedhetik meg maguknak ezt az életformát, ezért sem annyira elterjedt.

Ha a két jelenséget összevetem, akkor valahogy érthető, hogy a gyermek szerepe ennyire felértékelődőtt, na és persze a gyermek évszázadának, a reformpedagógiák huszadik századi elterjedésének is nagy szerepe volt abban, hogy a gyerekek, a gyermeknevelés hitvallássá nőtte ki magát.