Három év

Három éve vagyok Magyarországon, és hat évig éltem Amerikában.
A három év sem volt elég ahhoz, hogy itt újra otthon érezzem magam. Amerika még mindig hiányzik, az ottani évek még mindig kiemelkednek a többi közül, és még mindig gondolkodás nélkül repülőre ülnék egy kis kézitáskával, ha egy jó tündér jegyeket osztogatna.

Ami mégis változott, hogy nem a nap minden egyes percében foglalkozom ezzel, hanem leginkább akkor, amikor a reggeli kávémat kevergetve merengek az életem folyásán, vagy akkor, amikor jól felidegesítenek a munkahelyemen, vagy a villamoson, vagy a TV-ből ömlő ostobaságokkal.
Olyankor egy nagyot sóhajtok, és jön a jól ismert lemez, bárcsak ne kellene itt lennem....

Még mindig olvasok amerikai híreket, igyekszem valamelyest szinten tartani az angolt, ami egyre nehezebb, mert már nem tanítom, és nagyon keveset használom.

Feladtam a gondolatot, hogy hamarosan visszatérhetnék, erre nincsen esély. Éppen ezért kicsit jobban foglalkoztat a jövő Magyarországon.

Lélekben amolyan hontalannak érzem magam, ide már nem kötődöm, nem igazán sikerült felvenni a régi fonalat semmilyen szinten, sőt, mindent újra kellett kezdeni. Ott már nem vagyok, az emlékek fakulnak, a kapcsolatok felszámolódnak. Amerika afféle gondolatbeli menedékhellyé változott, ahova- legalábbis fejben- mindig vissza lehet vonulni, ha az, ami körülvesz, nem tesz boldoggá.

Hozzá kell tennem, hogy valószínűleg az, akit a családja támogat, sokkal jobban gyökeret tud újra ereszteni. Engem már sajnos nem tudott támogatni ez a hátország és ez minden bizonnyal erősen befolyásolja a jelenlegi helyzetemet.

Ilyenkor a legjobb minden napot külön egységként kezelni, és ráfeküdni a hullámra, ha jön. Visz az lefele, aztán meg felfele is. Tanulság meg nincs, nyájas olvasó.