Sajnos ez az első olyan karácsony, amikor a szüleim már nincsenek velem, és számomra a karácsony már soha nem lesz a régi.
Persze eszembe jutottak azok az idők is, amikor a lányom kisbaba volt, ez pedig Amerikához kötődik.Végignéztük, mosolyogtuk a karácsonyokat....azt, amikor még a földön kúszott-mászott...
....aztán azt, amikor már a cumival a szájában saját lábán közelítette meg a fát, amit az angyalkák este feldíszítettek. Ő maga emlékezett a harmadik karácsonyára, és az akkor kapott ajándékokra, és így tovább.
Aztán eszembe jutott, hogy hoppá, de két karácsony kimaradt a nézegetésből, a 2006-os és a 2005-ös, ez még a gyerek előtti időszak volt, de már Amerikában.
2005 volt az első, külföldön töltött karácsonyunk. Nálam fel sem merült az, ami a Határátkelő blog tanácsaiban egyáltalán szóba került, a 2005-ös karácsony az egyik legboldogabb volt. Sem szakpszichológusra, sem zsebkendőkre nem volt szükségem.
Akkoriban már negyedik hónapja éltünk odakint, és én leginkább két dolgot csináltam, önkénteskedtem a helyi könyvtárban, ahol két tanítványra is szert tettem, és babyszitterkedtem a magyar szomszédainknál. Így aztán rövid idő alatt megismertem egy nagy csomó nyugdíjas korú amerikait és több kisgyerekes magyar családot.
Hatalmas élmény volt a Christmas-party a könyvtárban, ahol az volt a szokás, hogy azon a napon potluck-party volt, azaz mindenki hozott valami otthoni készítésű (méghogy az amerikaiak nem főznek, haha) ételt. Én akkor kókuszgolyót vittem, mert még nem igazán igazodtam el a Safeway (helyi szupermarket) kínálatában, az kb elronthatatlan. Mivel senki nem ismerte, HATALMAS SIKER VOLT:). Akkor ettem először pumpkin pie-t, és persze más nemzeteknek is a különböző édességeit is mind megkóstoltam. Könnyekig hatódtam, amikor kaptam ajándékba, hasonlóan más önkéntesekhez, egy nagy kék bögrét, a felirata nagyon megható volt, amiben megköszönték a munkámat.Úgy éreztem, rövid idő után, hogy tartozom valahova, amit őszintén szólva Magyarországon ritkán érzek.
Aztán eljött a karácsony, mi akkor csak 24-én állítottunk fát, noha tudtuk, hogy az országban mindenhol már vagy egy hónapja állnak a fák feldíszítve az otthonokban. Hevenyészett díszeink voltak, nem akartunk nagyon költeni rá, így aztán sokat én készítettem. Nagyon pénzem sem volt még vásárolni, az önkénteskedés nem fizetett, a babyszitterkedés és a tanítás is csak a zsebpénz szintje volt, vezetni nem tudtam, így az első karácsonyon egy saját díszítésű fadobozt ajándékoztam a férjemnek. Még mindig megvan, és még mindig tele van apró tárgyi emlékekkel Amerikából.
A beigli nem hiányzott, akkor ismerkedtünk meg a Panettonéval és a Stollennel, ezek ma már Magyarországon is elérhetőek.Mi azóta is ezeket esszük inkább.
Amit viszont soha nem fogok elfelejteni, az első kinti barátom rácsodálkozása a fenyőfára.
Anushával, az indiai lánnyal, akivel egy emeleten laktunk, egy szerencsétlen véletlen miatt ismerkedtem meg. Egyik délelőtt egyedül voltam otthon, mosni indultam és kizártam magam. Ez talán az első héten volt. Kétségbeesve csöngettem be az ajtókon, hátha valaki otthon van és tud annyira angolul, hogy segítsen.Ő otthon volt, és mivel Indiában az angolt kis koruk óta tanulják, angolul is kiválóan tudott...így indult a barátságunk, az egyik legkülönlegesebb barátságom odakint, mert annyira mások voltunk, annyira más kultúrából jöttünk.
Indiában nincs karácsony, és Anusha abban az évben először látott ilyet. Soha nem felejtem el azt a gyermeki boldogságot,amikor átjött hozzánk, és hozott egy végtelenül giccses, arannyal befújt, átlátszó műanyagból készült galambpár díszt a fára, és nagyon boldogan feltette.Amíg a fa állt nálunk, sűrűn megjelent, hozott mindenféle indiai finomságot (mango lassi, óóó, de szerettelek), és minden alkalommal megcsodálta a fát.
Ez a kép az első találkozását őrzi egy karácsonyfával. Boldog vagyok, hogy ez a karácsonyfa hozzám tartozottt. Minden évben, amikor felteszem a díszeket, és meglátom a műanyag galambpárt köztük, elmosolyodom: eszembe jut Anusha, és az a boldogság, ahogy rácsodálkozik a karácsonyra.
No comments:
Post a Comment