Öt év

Ez is eljött. Öt éve, hogy visszajöttünk, és hat évet voltunk kint.
Hm, visszailleszkedési folyamat ötödik születésnapja. Napok óta vártam, hogy jöjjön ez a nap, hogy majd miket fogok leírni. Aztán most semmi nem jut eszembe.
Most van a boldognak nem nevezhető hontalanság időszaka. Az ottani dolgok már emlékkonzervvé sűrűsödtek. Az itteni dolgoktól naponta kapok hányingert. Az ottani dolgok már jóval kevésbé vannak a tudatom felszínén. Az itteni balkáni állapotok nagyon bántanak, azaz már vége a külső szemlélő állapotnak, sajnos. De egyre kevésbé hasonlítok. Tehát nem úgy kezdődik minden, hogy bezzeg Amerikában, inkább csak a felháborodás szintje van, az elnyomott állampolgáré. Tegnap olvastam egy nagyszerű dolgot, ami egyből megértette velem, miért is érezzük mi magyarok a nagyszerűséget, akárhova tesszük ki a lábunkat. Íme az idézet Csepeli György könyvéből Hankiss Elemértől:

"Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra” (Hankiss 1983c, 396). Hankiss infantilizmusként írja le a tanult tehetetlenség történelmileg áthagyományozott mintáját, mely lehetetlenné teszi a személy számára a szimmetrikus, kölcsönös függésen alapuló kapcsolatok kialakítását. Az infantilizálódott személy kapcsolatait a szélsőséges függés vagy szélsőséges függetlenség jellemzi. Az első esetben a személy képtelen szabadulni a szülő vagy a szülőt helyettesítő más személy, szervezet, csoport által képviselt tekintély hatalma alól. A második esetben a személyből teljes egészében hiányzik a függésre való készség, melynek következménye a valósághoz való alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán, „szalmaláng” típusú cselekvés dominanciája.

A közép-kelet-európai elmaradottság századokon át olyan hatalmi viszonyokat örökített át, amelyek lehetetlenné tették az alávetettek számára a teljes értékű felnövekedést. A közép-kelet-európai társadalmakban az emberek megtanulták és gyermekeiknek is áthagyományozták, hogy a túlélés záloga az alávetettség elfogadása, a kérés, a panaszkodás, a könyörgés, a hálálkodás, illetve a sértődés, a zúgolódás, a búslakodás. Mint Hankiss írja, ezekben a társadalmakban az alávetettek tudatlanságban, tehetetlenségben, kiszolgáltatottságban éltek, megfosztva jogaiktól és jogaik tudatától. Mindent felülről kellett kérniük, kikönyörögniük (Hankiss 1983c, 401)."

Kedves olvasók, ez nagyon fontos, hogy honnan jöttünk, és milyen sémák mentén próbálunk evickélni a nagyvilágban. És azért könnyen belátható, miért annyira más az amerikai gondolkodás a fentiek tükrében...
 Ma a cukrászdában ültünk, a gyerek meghagyta a süteménye felét, jó magyar belénk ivódott szokás szerint már szóltunk volna rá, hogy azonnal tömje be, amikor megszólaltam: A gyerek engedje meg magának azt a "luxust", hogy annyit egyen, amennyi jól esik neki. És itt a jól esik neki, az a kevesebb. Hát nem abszurd ez? Nemcsak itt, ebben az országban hangozhat ez el? Hogy itt még azt se dönthetjük el, hogy mennyit együnk, mert gyerekkorunktól belénknevelte a háborút átélt generáció, hogy mindent meg kell enni az utolsó morzsáig?És ez aligha változik, nagyon lassan csak.Csak akkor, ha tudatosan akarjuk változtatni. Nem könnyű.

Egy biztos, a hat év egyértelműen az identitásom részévé vált kint, nem elfelejthető, az ott elsajátított minták, ha egy részüket felül is írta az itthoni légkör, azért nem kitörölhetőek a személyiségemből, sőt, nem is akarom, hogy eltűnjenek.
Vannak dolgok, amik kikoptak, vagy nem annyira erősek már, például a kinti ünnepek megünneplése. Az első években erre odafigyeltünk, aztán halványodott, ma már említés szintjén maradtak meg csak.
A jóhoz könnyű volt hozzászokni, nagyon nehéz volt feladni, és visszatérni a kis takarékos középszerű élethez, sz*r fizetéssel. Eközben azért eléggé szembetűnő itthon is egyfajta luxusréteg kiépülése, akik biztos nem a nemzeti nettó átlagfizuból éldegélnek. Ezeket nehéz elengedni, nehéz a társadalmi igazságtalanságon, az egymás taposására, rokonok panamájára épülő társadalmat elfogadni azok után, amikor valami egészen mást is megtapasztalunk. Végsősoron ez az, ami nem tud eltűnni, elfelejtődni. Sőt, nem is szabad, jó arra gondolni, hogy működhet másképp.