Amikor a cikket olvastam, ami ezt a bejegyzést ihlette, két dolog jutott eszembe, az első, hogy vajon mi lenne ebben az esetben a jó megoldás hosszabb távon, a második, hogy Amerikában mindennek van képviselete, és mindenki él a képviseleti jogával.
Egy hat éves kisgyerekről van szó, aki transznemű. Fiúnak született, de egészen korán, 18 hónapos korától kislányként kezdett viselkedni. 4 éves korában mondta az anyukájának, hogy valami baj van a testével. Apró kora óta a lányos játékokat választotta. Már óvodába is lányként járt, amikor az orvos diagnosztizálta nála a nemi identitászavart. Az orvos javaslata szerint engedték lányként nevelkedni a szülők, és nem is volt ezzel semmi baj. A kislány boldogan ment az iskolába.
Itt is mindenki lánynak nézte, öltözködésében is, ahogy eddig a lánykadivatot követte, és az angolban használatos she/her személyes/birtokos személyes névmások használata teljesen egyértelműen utalt a kislányra társai szájából. A gyerek a lány WC-t használta.
Aztán egy szép napon az iskola hivatalból elrendelte számára a fiú WC használatát, mert testileg ő ugye fiú, és a későbbiekben a serdülésnél gond lehet a fiúságából a lány WC-ben. A szülei a Transgender Legal Defense and Education Fundhoz fordultak melynek segítségével pert indítottak az iskola ellen állampolgári jog megsértése miatt, a kislányt pedig otthon oktatják ősz óta.
A szülők- jogosan- a gyerekük érdekét nézik, az iskola joggal a többi gyerek és szülő érdekét tartja szem előtt. Amerikaszerte egyre több iskola foglalkozik részletesen a transznemű, leszbikus, és meleg diákok jogaival, de sok helyen csak a diszkrimináció ellen megfogalmazott homályos mondat az irányadó, nincs kidolgozott, részletes szabályozás.
Az Amerikai Transzneműek Egyenlőségi szervezete figyelmeztet, hogy sokkal komolyabban kellene az ilyen diákok jogaival foglalkozni, mert jelenleg még nagyon kidolgozatlan a rendszer.
(Ezen azért mulatok, mert a napokban néztem végig néhány budapesti iskola működési szabályzatát és pedagógiai programját melyben ezek a kérdések egyszerűen fel sem merülnek. Pedig a probléma bizonyosan ezen a földrajzi szélességen is élő.)
A szülők az alapítvány segítségével igyekeztek az iskolát jobb belátásra bírni, az iskola azonban hajthatatlan maradt, annak ellenére, hogy semmiyen szülői panasz nem érkezett a transznemű gyermekkel kapcsolatban más szülőktől.
Mivel megegyezés nem született, a bíróságon folytatódik az ügy.
Annak idején sok-sok éve ment a magyar mozikban a Boys don't cry (melynek főcímzenéje a Cure azonos című dala), és a témában végtelenül alulműveltként, társadalmi normaként kissé előítéletesen ültem be a moziba, hogy két óráig bőgjek az amerikai Teena Brandon igaz történeten alapuló sztoriján, ami egy 16 éves transznemű lányról szólt, aki fiú akart lenni, de tragikus véget ért a fiatal élete a társadalmi előítéletek miatt. Egy csapásra megváltoztatta, és örökre megváltoztatta a mozi az előítéleteségem. Ehhez még nagy mértékben hozzájárult, hogy Amerika egyik gayparadicsomában éltem évekig, és meleg jó barátom, kollégám, diákom is volt, akkor engedtem el teljesen az idegenedésem irányukban, amikor személyesen is megismertem többüket. Én tehát a szülőkkel teljesen együttérzek, és sajnálom a kisgyereket, aki egészen biztosan azt érezheti, hogy vele valami nagy baj van most. Ugyanakkor tényleg nem tudom, hogyan lehetne a többi lánygyerek szempontját nézni, akik egy fiú nemiszervekkel rendelkező lánnyal kellene, hogy egy mosdót használjanak, ami talán nem akkora katasztrófa, mert nem nézegetik egymást az emberek jó esetben WC használatkor, de mi a helyzet a tornaöltözővel, és a társadalmi normával, hogy a nők és a férfiak külön vonulnak bizonyos helyzetekben?
Szerintetek?
Wednesday, February 27, 2013
Monday, February 25, 2013
Who are you wearing?
Ez az a kérdés, ami a legtöbbször elhangzott a mostani Oscaron, és a többi hasonló díjáatadón, amikor a sztárok egyenként lejtenek végig a vörös szőnyegen.
Miért olyan lényeges, hogy a világsztárok melyik divattervezőt részesítik előnyben, mire gondolnak úgy, hogy ez megfelelő lesz az Oscarra, az Emmyre stb.?
Ez éppen úgy valamiféle csendes közmegállapodás, mint az, hogy a szőnyegnek vörösnek kell lennie. Az miért olyan fontos?
A ruha megválasztása és viselése legalább olyan lényeges, mint az eseményen történtek. Hetekig mehet a cikkezés egy jól vagy rosszul megválasztott ruháról. Ez tartja a divatot mozgásban, ez az, ami inspirálhatja a középosztály számára készülő elegánsabb darabokat, a z aktuális vásárlást, ez az, ami egy divattervezőt égbe emelhet vagy sárba tiporhat, ez az, ami a hírességekről a pletykaújságoknak témát adhat...
Hogy ez szánalmas? Lényegtelen? Röhejes?
Mondhatnám, hogy igen, ahogyan a lestapált tréningnadrágomban dagonyázom a könyvtár fele, miközben egy közelítő autó még rámfecccsent egy adag saras vizet...
De ha belegondolunk, a hétköznapi embert is igencsak irányítja a divat, az elhanyagolt ruhát, régi holmit mindenki szúrós szemmel nézi, a csilivili divatmajmot a tűsarkúban szintén, érezzük, hogy az már sok. Egyszóval a hétköznapi ember életében ugyanolyan fontos az öltözködés, az ápoltság, sőt, mi is megkérdezzük a másiktól egy csinosabb darab kapcsán, hogy hol vette azt.
És már el is jutottunk a klasszikus díjátadós kérdéshez: Who are you wearing? Azaz, kinek a ruhakölteményét viseled? Nyilvánvalóan abban a körben már sokkal inkább a divattervező személye és a ruha ára meghatározó, ezért a who kérdés.
Hogy mennyire komoly ipar épül erre a mindenkinek más lényeggel vagy lényegtelenséggel bíró jelenségre, az inkább érdekes.
Az különböző díjátadók ruháit évekre viszamenőleg, hírességekre lebontva meg lehet vásárolni replica formájában, az az a ruháról készült tökéletes ruhamásolat formájában, különböző árakon.
Az árak 300-500 dollár körül mozognak ruhánként, de természetesen nagy az árleszállítás (Amerika egyik legszeretnivalóbb sajátossága), mint mindig, így már 100-150 dollárért is meg lehet venni a státuszszimbólum-másolatokat, ha valakinek ez fontos.(Íme a link, amin megtekinthető.)
Kevésbé elegáns, de olcsóbb megoldást kínál egy másik online üzlet, ahol Oscar átadókon viselt ruhák által inspirált estélyiket lehet megvenni, azaz nem pontos másolatokat, hanem az eredetihez hasonló ruhákat, az árak 100 és 200 dollár közt mozognak.
Akárhogy nézem, a díjátadókon viselt ruhák a divattal foglalkozó iparágaknak, divattervezőknek, divattörténészeknek komoly jelentőséggel bírnak. Bizonyosan lényeges kérdés lehet az amerikai felső-középosztálynak, a bálokon résztvevő rétegnek. A többi ember számára pedig egy nap az évben, amikor lehet egy kicsit kritizálni az ünnepelt sztárokat, ha máshogy nem, egy rosszul sikerült ruha, vagy egy előnytelen hajköltemény kapcsán. Máris ki lehet alóluk rántani a vörös szőnyeget, (és rájuk húzni a vizes lepedőt), hogy lám az ő ízlésük is lehet pocsék, nekik is lehet bad hair day-ük, ők is járnak pisilni a ruhában, és szempont, hogy utána ne kelljen tíz öltöztetőnő a visszabújáshoz, máris közelebb kerülnek az átlagemberhez, aki el sem tudná képzelni az Oscar-átadót tréningruhás sztárokkal.
Naugye.
Miért olyan lényeges, hogy a világsztárok melyik divattervezőt részesítik előnyben, mire gondolnak úgy, hogy ez megfelelő lesz az Oscarra, az Emmyre stb.?
Ez éppen úgy valamiféle csendes közmegállapodás, mint az, hogy a szőnyegnek vörösnek kell lennie. Az miért olyan fontos?
A ruha megválasztása és viselése legalább olyan lényeges, mint az eseményen történtek. Hetekig mehet a cikkezés egy jól vagy rosszul megválasztott ruháról. Ez tartja a divatot mozgásban, ez az, ami inspirálhatja a középosztály számára készülő elegánsabb darabokat, a z aktuális vásárlást, ez az, ami egy divattervezőt égbe emelhet vagy sárba tiporhat, ez az, ami a hírességekről a pletykaújságoknak témát adhat...
Hogy ez szánalmas? Lényegtelen? Röhejes?
Mondhatnám, hogy igen, ahogyan a lestapált tréningnadrágomban dagonyázom a könyvtár fele, miközben egy közelítő autó még rámfecccsent egy adag saras vizet...
De ha belegondolunk, a hétköznapi embert is igencsak irányítja a divat, az elhanyagolt ruhát, régi holmit mindenki szúrós szemmel nézi, a csilivili divatmajmot a tűsarkúban szintén, érezzük, hogy az már sok. Egyszóval a hétköznapi ember életében ugyanolyan fontos az öltözködés, az ápoltság, sőt, mi is megkérdezzük a másiktól egy csinosabb darab kapcsán, hogy hol vette azt.
És már el is jutottunk a klasszikus díjátadós kérdéshez: Who are you wearing? Azaz, kinek a ruhakölteményét viseled? Nyilvánvalóan abban a körben már sokkal inkább a divattervező személye és a ruha ára meghatározó, ezért a who kérdés.
 |
| Jennifer Aniston idei ruhájában, amit többek közt azért választott, mert könnyű benne elmenni pisilni |
Hogy mennyire komoly ipar épül erre a mindenkinek más lényeggel vagy lényegtelenséggel bíró jelenségre, az inkább érdekes.
Az különböző díjátadók ruháit évekre viszamenőleg, hírességekre lebontva meg lehet vásárolni replica formájában, az az a ruháról készült tökéletes ruhamásolat formájában, különböző árakon.
Az árak 300-500 dollár körül mozognak ruhánként, de természetesen nagy az árleszállítás (Amerika egyik legszeretnivalóbb sajátossága), mint mindig, így már 100-150 dollárért is meg lehet venni a státuszszimbólum-másolatokat, ha valakinek ez fontos.(Íme a link, amin megtekinthető.)
Kevésbé elegáns, de olcsóbb megoldást kínál egy másik online üzlet, ahol Oscar átadókon viselt ruhák által inspirált estélyiket lehet megvenni, azaz nem pontos másolatokat, hanem az eredetihez hasonló ruhákat, az árak 100 és 200 dollár közt mozognak.
Akárhogy nézem, a díjátadókon viselt ruhák a divattal foglalkozó iparágaknak, divattervezőknek, divattörténészeknek komoly jelentőséggel bírnak. Bizonyosan lényeges kérdés lehet az amerikai felső-középosztálynak, a bálokon résztvevő rétegnek. A többi ember számára pedig egy nap az évben, amikor lehet egy kicsit kritizálni az ünnepelt sztárokat, ha máshogy nem, egy rosszul sikerült ruha, vagy egy előnytelen hajköltemény kapcsán. Máris ki lehet alóluk rántani a vörös szőnyeget, (és rájuk húzni a vizes lepedőt), hogy lám az ő ízlésük is lehet pocsék, nekik is lehet bad hair day-ük, ők is járnak pisilni a ruhában, és szempont, hogy utána ne kelljen tíz öltöztetőnő a visszabújáshoz, máris közelebb kerülnek az átlagemberhez, aki el sem tudná képzelni az Oscar-átadót tréningruhás sztárokkal.
Naugye.
Friday, February 22, 2013
Nem én kiáltok, a föld dübörög
József Attila jutott ma eszembe. Utoljára a Város peremén (József Jolán) regényben olvastam olyanfajta mélyszegénységről, olyanfajta elkeserítő nyomorról, amit magam körül tapasztalok, látok 2011 októbere óta, mióta visszatértem Magyarországra.
Tegyünk valamit rögtön tisztába. Pedagógus szülők gyerekeként a nyolcvanas években voltam gyerek, panel lakótelepen, külvárosban nőttem fel, 11 éves koromtól pedig anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet a pedagógus fizetéséből. Ez azt jelenti, hogy egészen kicsi koromtól a turkálókból öltözködtem, meg a kínai piacról, külföldre felnőttként jutottam el először, és sajnos rossz választásként magam is tanárnak tanultam, így később sem vetett fel a pénz. Azért nagyon beosztóan a számlákat ki tudtam fizetni, és ugyan az OTP A-hiteléből (nem tudom, van-e még ez a fajta hiteltípus, ami engedi a nulla alá való lemenést) szerényen, de megéltem, el tudtam járni szórakozni, kocsim soha nem volt, és egy garzonban egyedül fent tudtam magam tartani, majd a férjemmel ketten megvoltunk. Félretett pénzünk nem volt. Nem kellett attól rettegnünk, hogy utcára kerüljünk, vagy a környezetünkben ilyet látni, mondom, peremkerület panellakótelep, szóval nem a budai hegyoldalból mentünk ki Amerikába. A csóri értelmiség mindennapjait éltük, horvátországi nyarak helyett balatoni pihenéssel, és a síelésről mindketten csak hallottunk. Így hagytam itt ezt az országot. Úgy, hogy szerényen, de azért meg lehet élni, előre igazán nem lehet haladni, de diplomával vannak lehetőségek, legalább horizontálisan változtatni. Nem mondom, hogy nagyon láttuk a jövőt 2005-ben, de nem éreztük azt a fajta fenyegetettséget, ami erre az országra, mint egy nagy fekete felleg húzódott rá azóta.
(Odakint én valamiféle határtalan lehetőségek hazájába csöppentem, normális méretű lett a lakásunk, szép lassan növekedtünk (háromszor költöztünk kint), azt a munkát amit nagyon akartam, megkaptam, abban előrejutottam anyagilag és professzionálisan, többet nem kellett azon agyalni, hogy mikor jön össze télikabátra, mert bementem az üzletbe és megvettem. Egyre inkább az életem része lett, hogy beülhessek egy kajáldába, természetes volt, hogy kocsival járok, vagy hogy a lakásban eleve beépített a mosogatógép és a légkondi (ez utóbbi nélkül DC klímáját ki se lehetne bírni.) Nem utaztunk túl sokat, mert jött a gyerek, de azért pár helyre kisgyerekes szülőként is eljutottunk. Életemben először jutottam el koncertre odakint, és még nagyon sok ilyen "elsőm" volt.Nagyon bevésődött az életembe Magyarországon a turkáló, és az, hogy ruhára nem költünk, így kint is talán az utolsó évben jutottam el oda, hogy nem turkálóban, hanem rendes üzletben vásárolok, és talán soha semmit nem vettem meg a teljes árán. Azt gondolom, hogy kint egy normális életem volt, a gazdagtól még nagyon messze, de a nagyon beosztó küzdelmestől hála istennek meg már igencsak eltávolodva. Szerencsére a kinti megélhetés annyit jelent, hogy kényelmes élet mellett még félre is lehet tenni.Zárójel bezárva, a poszt nem az USA-ról szól, csak a folyamatról, amin keresztülmentem, hat évet nem tudok kihagyni a történetből, mielőtt bárki részrehajlással vádolna, a zárójeles szöveg minden szava igaz.)
Aztán visszajöttünk Magyarországra, és az első kabát amit a gyereknek megvettem télre a kínai üzletből volt, ahogy a férjemnek mondtam, vissza a gyökerekhez. A saját életszínvonalam meredek esésével, a munkakeresés gyötrelmeivel nem akarok senkit untatni. Mert nem ezért kezdtem írni ezt a posztot. Hanem azért, mert valami elképesztően sötét lett ez az ország.
Az a külkerület, ahol két és fél évtizedet éltem, pusztulásnak indult, megjelentek a hajléktalanok ott is, a dzsumbujból a romák jó részét oda telepítették, így aztán az a lakótelep ahol felnőttem hirtelen kezdett néptelenedni, aki tudta menekülőre fogta az új szomszédok megjelenése miatt.
A Soroksári út és a Gubacsi út régen sem tartozott a szép vidékek közé, nap mint nap ott buszoztam, de ami lett belőle, az valami elképesztő. Bezárt gyárak, betont felvert fű, üvegszilánkok, szeméthegyek, rosszarcú, mocskos szájú emberek gyülevész serege...az iszony szó kevés ahhoz, ami ott van, érdemes azon a villamosvonalon elindulni, ki senki ne szálljon, nappal is életveszély...
Az Örs Vezér terén járok hetente kétszer munka miatt, tele van teljesen elszegényedett, végsőkig leállatiasodott emberekkel, a héten végignéztem egy olyan verekedést fényes nappal, hogy azt hittem az egyik résztvevő a szemem láttára hal meg, senki semmit nem csinált, lélekszakadva rohantam a biztonsági őrhöz, hogy hívja a rendőrséget...
A Móricz Zsigmond körtéren napi szinten többször is megfordulok, a régen budai elitrésznek számító tér is gettósodásnak indult, a Gomba kiürítése után megjelentek az önkényes lakásfoglalók, nincs nap, hogy ne kérne pár forintot tőlem néhány elszegényedett ember. Ilyen mértékű szegénység, lepusztultság, gettósodás nem volt, amikor kimentünk. Minden eladó, minden kiadó, üzlethelységek csuknak be sorra...
Nem voltak olyan történetek, amiket az újpesti barátnőmtől hallok, aki lakótelepi oviba és iskolába járatja a gyerekeit, és meséli, hogy az osztálytársnál kikapcsolták a közüzemi szolgáltatásokat, mert mindkét szülőt ugyanabból a kis boltból bocsátották el fél éve, és persze azóta nincs állásuk. Hogy az óvodában az egyik kisgyerek anyja hazaviszi az uzsonnamaradékokat, mert bruttó 48 ezer forintért tudott elhelyezkedni négy órában, és ételre sem telik, egyedül neveli a gyerekeit.Olyan sem volt hogy négy órás szakfordítói munkára 65 ezer forintot ajánljanak fel egy több diplomás embernek...Hogy az emberek jóval a megélhetési minimumuk alatt fogadjanak el állásokat, mert annyira nem fizetnek sehol, hogy 1998-ban diákként jobb órabért kaptam, mint amit néhol most felajánlanak...Mindig volt uram-bátyám, de most csak és kizárólag az van. Meghirdetnek egy országos lefedettségű programot, jelentkezik a balatoni térségben a barátnőm megfelelő szakvégzettséggel és tapasztalattal, és már a polgármesteri iroda előtt kiderül, hogy ő a balek, mert a másik, aki mellette ül, elmondja, hogy ő már csak formaságból van itt, az ismerőse lezsírozta az állást neki. Szociális munkás barátom hetekig pénztárca nélkül jár, mert úgysem tudna még egy kávét sem megvenni magának negyven körüli diplomás családapa létére, mellesleg az egyik legintelligensebb ember, akit ismerek. Barátom, aki Amerikában diplomázott 14 hónap hiábavaló munkakeresés után szociális gondozónak áll Angliába jogi végzettségével.
Eközben van egy másik arca az országnak. A hazug nyilatkozatok, a pofátlan PR, a méregdrága kávézókban több márkaszatyorral üldögélő kocsival érkező és távozó hölgyek és urak. Ráérősen vásárolgató egyetemisták, december végén dugig teli drága fürdők, hotelek, síútra induló egész családok. Európaiságot hazudó óriásplakátok, melyek különösen röhejesek a Liszt Ferenc repülőtér fele vezető lepusztult úton..
Nem tudom a kettőt összerakni.Nem tudom a kettő közti ordító különbséget elfogadni. Akibe egy csepp szociális érzékenység szorult, az képtelen nem meglátni azt, ami nap mint nap zajlik a többség életében. Aki azt állítja, hogy itt semmi baj nincs, az vagy kretén, vagy hazudik. Aki még egyszer azt meri mondani nekem akár kommentben, akár másképp, hogy próbáljam meglátni a szépet, az vagy vak, vagy a budai villájában ül egész nap és a sofőrje szállítja, vagy egy cseppnyi szociális érzékenysége sincsen, és nagyon szégyellje magát.
Mindenesetre olvassátok el József Attila Nem én kiáltok című versét, valami efféle zajlik most, valami nagyon félelmetes, nagyon sötét, nagyon sátáni.
Tegyünk valamit rögtön tisztába. Pedagógus szülők gyerekeként a nyolcvanas években voltam gyerek, panel lakótelepen, külvárosban nőttem fel, 11 éves koromtól pedig anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet a pedagógus fizetéséből. Ez azt jelenti, hogy egészen kicsi koromtól a turkálókból öltözködtem, meg a kínai piacról, külföldre felnőttként jutottam el először, és sajnos rossz választásként magam is tanárnak tanultam, így később sem vetett fel a pénz. Azért nagyon beosztóan a számlákat ki tudtam fizetni, és ugyan az OTP A-hiteléből (nem tudom, van-e még ez a fajta hiteltípus, ami engedi a nulla alá való lemenést) szerényen, de megéltem, el tudtam járni szórakozni, kocsim soha nem volt, és egy garzonban egyedül fent tudtam magam tartani, majd a férjemmel ketten megvoltunk. Félretett pénzünk nem volt. Nem kellett attól rettegnünk, hogy utcára kerüljünk, vagy a környezetünkben ilyet látni, mondom, peremkerület panellakótelep, szóval nem a budai hegyoldalból mentünk ki Amerikába. A csóri értelmiség mindennapjait éltük, horvátországi nyarak helyett balatoni pihenéssel, és a síelésről mindketten csak hallottunk. Így hagytam itt ezt az országot. Úgy, hogy szerényen, de azért meg lehet élni, előre igazán nem lehet haladni, de diplomával vannak lehetőségek, legalább horizontálisan változtatni. Nem mondom, hogy nagyon láttuk a jövőt 2005-ben, de nem éreztük azt a fajta fenyegetettséget, ami erre az országra, mint egy nagy fekete felleg húzódott rá azóta.
(Odakint én valamiféle határtalan lehetőségek hazájába csöppentem, normális méretű lett a lakásunk, szép lassan növekedtünk (háromszor költöztünk kint), azt a munkát amit nagyon akartam, megkaptam, abban előrejutottam anyagilag és professzionálisan, többet nem kellett azon agyalni, hogy mikor jön össze télikabátra, mert bementem az üzletbe és megvettem. Egyre inkább az életem része lett, hogy beülhessek egy kajáldába, természetes volt, hogy kocsival járok, vagy hogy a lakásban eleve beépített a mosogatógép és a légkondi (ez utóbbi nélkül DC klímáját ki se lehetne bírni.) Nem utaztunk túl sokat, mert jött a gyerek, de azért pár helyre kisgyerekes szülőként is eljutottunk. Életemben először jutottam el koncertre odakint, és még nagyon sok ilyen "elsőm" volt.Nagyon bevésődött az életembe Magyarországon a turkáló, és az, hogy ruhára nem költünk, így kint is talán az utolsó évben jutottam el oda, hogy nem turkálóban, hanem rendes üzletben vásárolok, és talán soha semmit nem vettem meg a teljes árán. Azt gondolom, hogy kint egy normális életem volt, a gazdagtól még nagyon messze, de a nagyon beosztó küzdelmestől hála istennek meg már igencsak eltávolodva. Szerencsére a kinti megélhetés annyit jelent, hogy kényelmes élet mellett még félre is lehet tenni.Zárójel bezárva, a poszt nem az USA-ról szól, csak a folyamatról, amin keresztülmentem, hat évet nem tudok kihagyni a történetből, mielőtt bárki részrehajlással vádolna, a zárójeles szöveg minden szava igaz.)
Aztán visszajöttünk Magyarországra, és az első kabát amit a gyereknek megvettem télre a kínai üzletből volt, ahogy a férjemnek mondtam, vissza a gyökerekhez. A saját életszínvonalam meredek esésével, a munkakeresés gyötrelmeivel nem akarok senkit untatni. Mert nem ezért kezdtem írni ezt a posztot. Hanem azért, mert valami elképesztően sötét lett ez az ország.
Az a külkerület, ahol két és fél évtizedet éltem, pusztulásnak indult, megjelentek a hajléktalanok ott is, a dzsumbujból a romák jó részét oda telepítették, így aztán az a lakótelep ahol felnőttem hirtelen kezdett néptelenedni, aki tudta menekülőre fogta az új szomszédok megjelenése miatt.
A Soroksári út és a Gubacsi út régen sem tartozott a szép vidékek közé, nap mint nap ott buszoztam, de ami lett belőle, az valami elképesztő. Bezárt gyárak, betont felvert fű, üvegszilánkok, szeméthegyek, rosszarcú, mocskos szájú emberek gyülevész serege...az iszony szó kevés ahhoz, ami ott van, érdemes azon a villamosvonalon elindulni, ki senki ne szálljon, nappal is életveszély...
Az Örs Vezér terén járok hetente kétszer munka miatt, tele van teljesen elszegényedett, végsőkig leállatiasodott emberekkel, a héten végignéztem egy olyan verekedést fényes nappal, hogy azt hittem az egyik résztvevő a szemem láttára hal meg, senki semmit nem csinált, lélekszakadva rohantam a biztonsági őrhöz, hogy hívja a rendőrséget...
A Móricz Zsigmond körtéren napi szinten többször is megfordulok, a régen budai elitrésznek számító tér is gettósodásnak indult, a Gomba kiürítése után megjelentek az önkényes lakásfoglalók, nincs nap, hogy ne kérne pár forintot tőlem néhány elszegényedett ember. Ilyen mértékű szegénység, lepusztultság, gettósodás nem volt, amikor kimentünk. Minden eladó, minden kiadó, üzlethelységek csuknak be sorra...
Nem voltak olyan történetek, amiket az újpesti barátnőmtől hallok, aki lakótelepi oviba és iskolába járatja a gyerekeit, és meséli, hogy az osztálytársnál kikapcsolták a közüzemi szolgáltatásokat, mert mindkét szülőt ugyanabból a kis boltból bocsátották el fél éve, és persze azóta nincs állásuk. Hogy az óvodában az egyik kisgyerek anyja hazaviszi az uzsonnamaradékokat, mert bruttó 48 ezer forintért tudott elhelyezkedni négy órában, és ételre sem telik, egyedül neveli a gyerekeit.Olyan sem volt hogy négy órás szakfordítói munkára 65 ezer forintot ajánljanak fel egy több diplomás embernek...Hogy az emberek jóval a megélhetési minimumuk alatt fogadjanak el állásokat, mert annyira nem fizetnek sehol, hogy 1998-ban diákként jobb órabért kaptam, mint amit néhol most felajánlanak...Mindig volt uram-bátyám, de most csak és kizárólag az van. Meghirdetnek egy országos lefedettségű programot, jelentkezik a balatoni térségben a barátnőm megfelelő szakvégzettséggel és tapasztalattal, és már a polgármesteri iroda előtt kiderül, hogy ő a balek, mert a másik, aki mellette ül, elmondja, hogy ő már csak formaságból van itt, az ismerőse lezsírozta az állást neki. Szociális munkás barátom hetekig pénztárca nélkül jár, mert úgysem tudna még egy kávét sem megvenni magának negyven körüli diplomás családapa létére, mellesleg az egyik legintelligensebb ember, akit ismerek. Barátom, aki Amerikában diplomázott 14 hónap hiábavaló munkakeresés után szociális gondozónak áll Angliába jogi végzettségével.
Eközben van egy másik arca az országnak. A hazug nyilatkozatok, a pofátlan PR, a méregdrága kávézókban több márkaszatyorral üldögélő kocsival érkező és távozó hölgyek és urak. Ráérősen vásárolgató egyetemisták, december végén dugig teli drága fürdők, hotelek, síútra induló egész családok. Európaiságot hazudó óriásplakátok, melyek különösen röhejesek a Liszt Ferenc repülőtér fele vezető lepusztult úton..
Nem tudom a kettőt összerakni.Nem tudom a kettő közti ordító különbséget elfogadni. Akibe egy csepp szociális érzékenység szorult, az képtelen nem meglátni azt, ami nap mint nap zajlik a többség életében. Aki azt állítja, hogy itt semmi baj nincs, az vagy kretén, vagy hazudik. Aki még egyszer azt meri mondani nekem akár kommentben, akár másképp, hogy próbáljam meglátni a szépet, az vagy vak, vagy a budai villájában ül egész nap és a sofőrje szállítja, vagy egy cseppnyi szociális érzékenysége sincsen, és nagyon szégyellje magát.
Mindenesetre olvassátok el József Attila Nem én kiáltok című versét, valami efféle zajlik most, valami nagyon félelmetes, nagyon sötét, nagyon sátáni.
Tuesday, February 19, 2013
Nincs akadály
Hetek óta újra tudom nézni online a The Secret Life of the American Teenager sorozatot, ami az ABC family-n 2008 óta megy, kissé nevelő szándékkal, határozottan ajánlatos a középiskolába lépés előtt megnézni, ha nem akarjuk, hogy a lányunk az első évben terhes legyen... A sorozat nemcsak ezért érdekes, hanem azért is, mert rengeteget meg lehet tudni az amerikai középiskoláról, például, hogy mennyivel szabadabban dönthetnek a gyerekek a tantárgyfelvételről, hogy mi az a summer school, hogy hogyan működik a school counselor, hogy milyen egyszerűen lehet valaki magántanuló, ha az neki jobban fekszik, és hogy a jogosítvány mennyire várt és gyorsan megszerezhető az államokban, hála az automata kocsiknak és a normális vezetési morálnak. A sorozat szereplőit is úgy válogatták be, hogy képet kapjunk az amerikai társadalom metszetéről, van jól menő vállalatvezető, van fekete és fehér, hispán család, hátrányos helyzetű gyerek, a középsikola figurái közt felvonul a menő focista, gazdag elkényeztetett, a magányos, a meleg, a félénk, és az iskola szexbombája stb.A sorozat rengeteg lehúzó kritikát kapott, de népszerű volt a célcsoport körében, és nekem is tetszett a fentiek miatt.
Ami még inkább elgondolkodtatott, az Tom Bowman figurája, aki a népszerű cheerleader Grace Bowman adoptált bátyja, és Down szindrómás. Nem sűrűn látunk a magyar televízióban Down szindrómás színészeket. Sőt olyan színészt sem, aki más fogyatékossággal él. Nincs ugyanis kultúrája a fogyatékosok integrálásának és elfogadásának, ami Amerikában természetes jelenség.
Luke Zimmerman, aki Tom-ot játssza, 2012 októberében vehette át a Quincy Jones Exceptional Advocacy Award-ot a színészi teljesítményéért, amit előtte több fiatal Down szindrómás színész is átvett már.
Tom elég sűrűn szerepel a sorozatban, minden részben, és bizony sok szövege is van. Zimmerman elképesztően jól játszik, pedig neki biztosan több energiájába telik a szöveg megtanulása, nem beszélve arról, hogy beszédében kissé akadályozott, számomra teljesen érthető amit mond, de nem tenném be egy angol nyelvvizsgára felolvasónak. Érdemes tudni, hogy a Down kórosoknál a beszéd az egyik legnehezebben fejlődő terület, sokkal többet értenek, mint amennyit ki tudnak fejezni, gyakoriak a hallásproblémák. Az olvasásban viszont igen gyakran megelőzik egészséges társaikat, korán meg tudnak tanulni dekódolni, ugyanakkor a verbális memóriájuk nagyon gyenge, elképzelhető hát, mekkora teljesítményt is jelenthet Tom Bowman figurájának alakítása.
Az 1980-as születésű színész egyébként hivatalnokként dolgozik egy bíróságon, 1997-ben végzett a Beverly High középsikolában, a Normann futballcsapat tagjaként.Zimmerman a Performing Arts Studio West in Inglewood fogyatekos csoportjában gyakorolja a színészmesterséget. A studió olyan fogyatékosoknak ad teret, akik érdeklődnek a zene, a színészet, tánc és más előadóművészetek iránt.
Zimmerman így nyilatkozik:“It’s something I want to continue. I love acting and doing the series; it’s fun. The cast and crew are proud of me; and that’s great.”
Zimmerman a díjat a "Légy szép, légy önmagad" divatbemutató keretén belül vehette át, amelynek bevételei a Linda Crnic Intézethez folynak be, ahol kizárólag a Down szindrómások problémaival foglalkoznak, és klinikai kutatásokat is csinálnak a szindrómával kapcsolatban.A divatbemutató modelljei mind Down szindrómások.
Amerikában a Down szindróma nem akadály, lehet valaki hollyywoodi sztár is! És ez jó.
Nagyon gyakran látni boltokban nyolc órában foglalkoztatott fogyatékosokat, sőt, az integráló program részeként az önmagukat ellátni képes pszichiátriai betegek is önállóan tudnak lakni, és aki képes, az a helyi boltokban el tud helyezkedni keresőtevékenységet folytatni. A mi lakótelepünkön is éltek ilyen betegek, a hat év alatt kétszer mozgatták őket más és más lakásokba, általában ketten-hárman laktak együtt.A helyi üzletekben dolgozó fogyatékosokkal mindig nagyon megértően bántak a kollégáik.
Friday, February 8, 2013
Sex & Dating, episode 2.
Being exclusive...
Ha valaki egy kicsit tanulmányozta az amerikai párkapcsolatokat, egy bizonyos ponton eljut a kapcsolat oda, hogy a "being exclusive" téma előkerüljön.
Ez nem jelent mást, minthogy a pár megfogalmazza, hogy elköteleződik egymás fele, azaz nem találkozgat másokkal.
Ez elég furcsa magyar szemmel, hiszen errefele általában két ember találkozik, majd a kölcsönös vonzalom közös felderítése után elkezdenek együtt járni, ami eleve kizárja morálisan azt, hogy másokkal is találkozgassanak párkapcsolat jelleggel.
Odakint ez az állapot már egy következő lépés. Van egy olyan szakasz, amikor ismerkednek, találkozgatnak, egyértelműen azért, mert megvan a vonzalom, de ekkor még nem várják el egymástól a hűséget.Ez a szakasz magában foglalhatja a szexet is, de ettől még egyáltalán nem jelent elköteleződést.Ez a szakasz akár hónapokig is tarthat.
Sőt, az exkluzivitás után jön csak a "kapcsolatban" státusz. Csoda, hogy eljutnak a házasságig ennyi sok "tökölődéssel", gondolhatnánk.
Hogy a dolog bonyolódjon, az exkluzivitásnak is mindenki kissé más értelmet ad.
Van akinek ez egyenlő a kapcsolatban levéssel, ami elvileg egy következő szakasz.Van olyan ember, akinek ez azt jelenti, hogy csak egymással találkoznak, de még nem jelentik ki, hogy kapcsolatban vannak, hanem várnak arra, hogy ez az érzelmi szint is bekövetkezzen.
Sokan a dating szót szexmentes találkozásoknak aposztrofálják, másoknak belefér a szex is. Mindenesetre sorrend mindenképpen dating, utána being exclusive, majd official relationship és végül engagement/marriage.
Hogy jó-e vagy rossz -e ez a fokozatosság, nem tudom. Talán ad egyfajta keretet a dolgoknak, és senki sem érzi magát teljesen becsapva, ha két hét után a másik fél meggondolja magát, hiszen megvan ez a fajta dating próbaidő, ami a magyar kapcsolatokban nem jellemző. Ugyanakkor mivel az értelmezések eltérhetnek, jobb előre megbeszélni ki mit ért az egyes fogalmakon, mert szintén lehet bánat a vége valamelyik fél részéről.
Subscribe to:
Posts (Atom)