Nem én kiáltok, a föld dübörög

József Attila jutott ma eszembe. Utoljára a Város peremén (József Jolán) regényben olvastam olyanfajta mélyszegénységről, olyanfajta elkeserítő nyomorról, amit magam körül tapasztalok, látok 2011 októbere óta, mióta visszatértem Magyarországra.

Tegyünk valamit rögtön tisztába. Pedagógus szülők gyerekeként a nyolcvanas években voltam gyerek, panel lakótelepen, külvárosban nőttem fel, 11 éves koromtól pedig anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet a pedagógus fizetéséből. Ez azt jelenti, hogy egészen kicsi koromtól a turkálókból öltözködtem, meg a kínai piacról, külföldre felnőttként jutottam el először, és sajnos rossz választásként magam is tanárnak tanultam, így később sem vetett fel a pénz. Azért nagyon beosztóan a számlákat ki tudtam fizetni, és ugyan az OTP A-hiteléből (nem tudom, van-e még ez a fajta hiteltípus, ami engedi a nulla alá való lemenést) szerényen, de megéltem, el tudtam járni szórakozni, kocsim soha nem volt, és egy garzonban egyedül fent tudtam magam tartani, majd a férjemmel ketten megvoltunk. Félretett pénzünk nem volt. Nem kellett attól rettegnünk, hogy utcára kerüljünk, vagy a környezetünkben ilyet látni, mondom, peremkerület panellakótelep, szóval nem a budai hegyoldalból mentünk ki Amerikába. A csóri értelmiség mindennapjait éltük, horvátországi nyarak helyett balatoni pihenéssel, és a síelésről mindketten csak hallottunk. Így hagytam itt ezt az országot. Úgy, hogy szerényen, de azért meg lehet élni, előre igazán nem lehet haladni, de diplomával vannak lehetőségek, legalább horizontálisan változtatni. Nem mondom, hogy nagyon láttuk a jövőt 2005-ben, de nem éreztük azt a fajta fenyegetettséget, ami erre az országra, mint egy nagy fekete felleg húzódott rá azóta.

(Odakint én valamiféle határtalan lehetőségek hazájába csöppentem, normális méretű lett a lakásunk, szép lassan növekedtünk (háromszor költöztünk kint), azt a munkát amit nagyon akartam, megkaptam, abban előrejutottam anyagilag és professzionálisan, többet nem kellett azon agyalni, hogy mikor jön össze télikabátra, mert bementem az üzletbe és megvettem. Egyre inkább az életem része lett, hogy beülhessek egy kajáldába, természetes volt, hogy kocsival járok, vagy hogy a lakásban eleve beépített a mosogatógép és a légkondi (ez utóbbi nélkül DC klímáját ki se lehetne bírni.) Nem utaztunk túl sokat, mert jött a gyerek, de azért pár helyre kisgyerekes szülőként is eljutottunk. Életemben először jutottam el koncertre odakint, és még nagyon sok ilyen "elsőm" volt.Nagyon bevésődött az életembe Magyarországon a turkáló, és az, hogy ruhára nem költünk, így kint is talán az utolsó évben jutottam el oda, hogy nem turkálóban, hanem rendes üzletben vásárolok, és talán soha semmit nem vettem meg a teljes árán. Azt gondolom, hogy kint egy normális életem volt, a gazdagtól még nagyon messze, de a nagyon beosztó küzdelmestől hála istennek meg már igencsak eltávolodva. Szerencsére a kinti megélhetés annyit jelent, hogy kényelmes élet mellett még félre is lehet tenni.Zárójel bezárva, a poszt nem az USA-ról szól, csak a folyamatról, amin keresztülmentem, hat évet nem tudok kihagyni a történetből, mielőtt bárki részrehajlással vádolna, a zárójeles szöveg minden szava igaz.)

Aztán visszajöttünk Magyarországra, és az első kabát amit a gyereknek megvettem télre a kínai üzletből volt, ahogy a férjemnek mondtam, vissza a gyökerekhez. A saját életszínvonalam meredek esésével, a munkakeresés gyötrelmeivel nem akarok senkit untatni. Mert nem ezért kezdtem írni ezt a posztot. Hanem azért, mert valami elképesztően sötét lett ez az ország.
Az a külkerület, ahol két és fél évtizedet éltem, pusztulásnak indult, megjelentek a hajléktalanok ott is, a dzsumbujból a romák jó részét oda telepítették, így aztán  az a lakótelep ahol felnőttem hirtelen kezdett néptelenedni, aki tudta menekülőre fogta az új szomszédok megjelenése miatt.
A Soroksári út és a Gubacsi út régen sem tartozott a szép vidékek közé, nap mint nap ott buszoztam, de ami lett belőle, az valami elképesztő. Bezárt gyárak, betont felvert fű, üvegszilánkok, szeméthegyek, rosszarcú, mocskos szájú emberek gyülevész serege...az iszony szó kevés ahhoz, ami ott van, érdemes azon a villamosvonalon elindulni, ki senki ne szálljon, nappal is életveszély...
Az Örs Vezér terén járok hetente kétszer munka miatt, tele van teljesen elszegényedett, végsőkig leállatiasodott emberekkel, a héten végignéztem egy olyan verekedést fényes nappal, hogy azt hittem az egyik résztvevő a szemem  láttára hal meg, senki semmit nem csinált, lélekszakadva rohantam a biztonsági őrhöz, hogy hívja a rendőrséget...
A Móricz Zsigmond körtéren napi szinten többször is megfordulok, a régen budai elitrésznek számító tér is gettósodásnak indult, a Gomba kiürítése után megjelentek az önkényes lakásfoglalók, nincs nap, hogy ne kérne pár forintot tőlem néhány elszegényedett ember. Ilyen mértékű szegénység, lepusztultság, gettósodás nem volt, amikor kimentünk. Minden eladó, minden kiadó, üzlethelységek csuknak be sorra...
Nem voltak olyan történetek, amiket az újpesti barátnőmtől hallok, aki lakótelepi oviba és iskolába járatja a gyerekeit, és meséli, hogy az osztálytársnál kikapcsolták a közüzemi szolgáltatásokat, mert mindkét szülőt ugyanabból a kis boltból bocsátották el fél éve, és persze azóta nincs állásuk. Hogy az óvodában az egyik kisgyerek anyja hazaviszi az uzsonnamaradékokat, mert bruttó 48 ezer forintért tudott elhelyezkedni négy órában, és ételre sem telik, egyedül neveli a gyerekeit.Olyan sem volt hogy négy órás szakfordítói munkára 65 ezer forintot ajánljanak fel egy több diplomás embernek...Hogy az emberek jóval a megélhetési minimumuk alatt fogadjanak el állásokat, mert annyira nem fizetnek sehol, hogy  1998-ban diákként jobb órabért kaptam, mint amit néhol most felajánlanak...Mindig volt uram-bátyám, de most csak és kizárólag az van. Meghirdetnek egy országos lefedettségű programot, jelentkezik a balatoni térségben a barátnőm megfelelő szakvégzettséggel és tapasztalattal, és már a polgármesteri iroda előtt kiderül, hogy ő a balek, mert a másik, aki mellette ül, elmondja, hogy ő már csak formaságból van itt, az ismerőse lezsírozta az állást neki. Szociális munkás barátom hetekig pénztárca nélkül jár, mert úgysem tudna még egy kávét sem megvenni magának negyven körüli diplomás családapa létére, mellesleg az egyik legintelligensebb ember, akit ismerek. Barátom, aki Amerikában diplomázott 14 hónap hiábavaló munkakeresés után szociális gondozónak áll Angliába jogi végzettségével.
Eközben van egy másik arca az országnak. A hazug nyilatkozatok, a pofátlan PR, a méregdrága kávézókban több márkaszatyorral üldögélő kocsival érkező és távozó hölgyek és urak. Ráérősen vásárolgató egyetemisták, december végén dugig teli drága fürdők, hotelek, síútra induló egész családok. Európaiságot hazudó óriásplakátok, melyek különösen röhejesek a Liszt Ferenc repülőtér fele vezető lepusztult úton..
Nem tudom a kettőt összerakni.Nem tudom a kettő közti ordító különbséget elfogadni. Akibe egy csepp szociális érzékenység szorult, az képtelen nem meglátni azt, ami nap mint nap zajlik a többség életében. Aki azt állítja, hogy itt semmi baj nincs, az vagy kretén, vagy hazudik. Aki még egyszer azt meri mondani nekem akár kommentben, akár másképp, hogy próbáljam meglátni a szépet, az vagy vak, vagy a budai villájában ül egész nap és a sofőrje szállítja, vagy egy cseppnyi szociális érzékenysége sincsen, és nagyon szégyellje magát.
Mindenesetre olvassátok el József Attila Nem én kiáltok című versét, valami efféle zajlik most, valami nagyon félelmetes, nagyon sötét, nagyon sátáni.