Másképp kommunikálunk

Amikor valaki kikerül Amerikába, azt veszi észre először is, hogy mindenki kedvesen köszön.Ez az első és legmeghatározóbb élmény.

Az üzletben a vevő a király, az eladó pedig sohasem mutat negatív vagy ellenséges érzéseket. Magyarországon a vevő legfeljebb vendég a boltban, és bizony nem egyszer fordul elő, hogy az eladók nemtetszésüket fejezik ki.

A munkahelyen nemhogy nem az az első, hogy az amerikai kolléga a fizetésed felől érdeklődik, hanem ez az a tabutéma, amit jobb, ha te sem hozol fel, semmilyen körülmények közt. Fizuemelést sem azért kérek, mert lesántultam, meg négy gyerekem lett hirtelen és nehéz a helyzetem, erre nem jár emelés, a jó teljesítményre igen.

Amikor először elmész vacsorázni újdonsült amerikai kollégáiddal, meglepődve tapasztalod, hogy ők már tudják, hogy Magyarországról jössz, három kutyád, két macskád és négy nagynénid van, de Te még mindig nem tudsz semmit róluk. Nős? Férjezett?Van gyereke? Milyen a házassága?Mit csinált a múlt héten az anyósnál? A magyar jó kollegiális és baráti viszonyok alapja a "lelkizés". Az amerikaiak szinte soha nem beszélnek a magánéletükről, legalábbis nagyon belsőséges viszonyban kell lenni velük, és időnek is el kell telni, hogy erről beszéljenek. Az ember el sem tudja hinni eleinte, hogy akkor mi a fenéről beszélnek?Minden másról. Meglepően felszabadító az olyan beszélgetés, ami nem egymás bajainak a kitárgyalása.


Akkor honnan tudnak rólad mindent az amerikaiak?

A két kommunikációs stílus összetalálkozásának eredményeképpen. Az amerikaiak arra vannak szocializálva, hogy soha ne uraljanak egy beszélgetést, inkább kérdezzenek, mutassanak érdeklődést a másik iránt, és magukról ne beszéljenek hosszan, mert az unalmas lehet a beszélgetőpartnernek. A magyarok ezzel szemben mondják amit gondolnak, majd megállnak. Ez a szünet az, amikor a másiknak lehetősége van a saját hasonló élményét megosztani (kvázi elbeszélünk egymás mellett, mert nem fókuszálunk a másik gondjára, helyette a saját hasonlónkat osztjuk meg.) A magyarok nem kérdeznek, vagy ritkán. (Valljuk be, néha nagyon terjengősen tudnak a magyarok a saját gondjaikról beszélni, a partner nagy ásításaiból már lehet következtetni, hogy ideje témát váltani.) Ha egy magyar egy amerikaival találkozik, akkor a magyarnak furcsa a sok kérdés, és az, hogy az amerikai keveset oszt meg magáról, de sokat kérdez.
Ezért van az is, hogy a "Hogy vagy?" kérdést másképp értelmezzük. Az amerikaiak a "nem untatom a partnerem" jegyében annyit mondanak, jól, (így vált a kérdés egyfajta udvariassági formulává), a magyarokon pedig megnyomjuk ezzel a gombot, és elkezdik mondani....

Nagyon könnyű észrevétlenül "megtanulni" az amerikai kommunikációt, és meglehetősen hasznos is. Persze ennek az ember nincs tudatában, egyszerűen azt veszi észre, hogy hazatérve az ingyenpszichológus szerepét tölti be, megpöcköli a beszélgetőpartnereit néhány kérdéssel, és belőlük árad a szó. Valahogy én is úgy érzem, hogy sokat beszélni a saját dolgaimról az másnak unalmas, hogy régebben is így gondoltam-e, ezt nem tudnám megmondani, de mikor olvastam a két kommunikációs stílusról, akkor döbbentem meg, hogy mennyire belém ivódott ez a másfajta goondolkodás.