Bea története, folytatás

Beát tavaly ismertem meg, amikor visszajöttem Magyarországra, megkeresett angoltanulás ügyében. Egy kávézóban dolgozott, nagy gyakorlata van a vendéglátásban, és az angolján igazán minimális volt a csiszolnivaló. Akkor ő a fejébe vette, hogy kimegy Amerikába, mint bébiszitter. Nagyon céltudatos, szorgalmas, vagány lány, így nem is csodálkoztam, hogy alig fél évre rá már kint is volt Amerikában, igaz teljesen egyedi módon, én is meglepődtem a nem mindennapi munkalehetőségen, amit a szakmájában kapott. A tegnapi interjú folytatása.

5. Mi tetszett nagyon és mi kevésbé?

Ami nagyon tetszett és a mai napig is tetszik Amerikában összességében az az összetartó egység mint nemzet. Féltékenység van bennem, hogy az én hazámban sosem lesz ilyen együttes erő mint itt. 
Imádom azt a közvetlenséget ahogy az emberek még az ismeretlenek is egymáshoz állnak. Sokkal könnyebb és egyszerűbb kapcsolatokat teremteni még akkor is ha ezek a kapcsolatok nem lesznek rögtön életre szólóak mégis az adott pillanatban felvillanyozzák a hangulatodat.  Ami nem annyira tetszik az a felületesség. Sajnos igen, van bennük egy nagy adag felszínesség, nem minden mosoly őszinte és nem minden szónak lehet hinni. Nagyon adnak arra, hogy milyen a külalak és kevésbé arra ami belül van, jól eltudják adni magukat de nem minden arany ami fénylik szokták volt mondani. A magyar ebből a szempontból szerény véleményem szerint más. Ha nem működik a házasság vagy párkapcsolat nem érdekel a látszat, kiteszem azt ami van vagy éppen nincs facebookra. Mi merjük vállalni magunkat és nem érdekel mit mondanak mások, ők ezzel szemben nem. (Phoebe itt röviden megjegyezné, hogy pepitában tudna magyar példákat hozni.)
Mindez persze semmit sem változtat azon, hogy alapvetően jóindulatú és kedves közvetlen emberek, akik jó barátok, ismerősök, haverok vagy éppen kollégák tudnak lenni. 
Mindent összevetve azt mondanám, ahhoz, hogy betudjon valaki illeszkedni kicsit olyannak kell lenni mint ők, fel kell venni a tempót és el kell fogadni azt ami van és amit látsz.


 .
6. Bejöttek-e az elvárásaid a munkával kapcsolatban?

Mondhatni igenis meg nem is. 
Kezdetnek nagyon jó volt hiszen az angolom gyakorlásában segített az, hogy csak és kizárólag európaiakkal dolgoztam akik szintén tanult angolt beszéltek. Leginkább diákokkal aminek volt hátránya is és előnye is. Hátránya, hogy mivel szezonális munka volt egy üdülőövezetben kevésbé vették komolyan aki viszont épp, hogy komolyan vette a munkavállalást az usában annak Dunkin másodállás volt és  mire arra került a sor addigra kifáradtak. 
A vendégekre nem nagyon volt panasz még a legnagyobb zsúfoltság közepette is türelmesen kivárták a sorukat a kávéért vagy fánkért. Persze nem minden habos torta a nagyvárosi emberek pl. New Yorkiak szintén türelmetlenek és negatívak az 50 fokban pláne egy olyan boltban ahol nincs drive through és ugyanúgy végig kell állniuk a sort. 
Én személy szerint kaptam hideget meleget egyaránt, konfliktust nehezen kezelek ezért inkább kerülöm, na meg aztán a vendég az első és neki mindig igaza van. Többnyire azonban pozitív visszajelzéseket kaptam és én is elégedett voltam/vagyok az akkori kollégáimmal és főnökeimmel. Egy jó élménynek és kellemes emléknek tartom, de az én esetemben semmiféleképpen sem életcélnak.



7. Hol találkoztál a férjeddel és hogy lett ebből szerelem?

Lehet már unjátok az ismétlésem de muszáj erre visszatérnem, hogy megértsétek az összefüggéseket: What’s meant to be will always find a way.’’

A páromat (véletlenek nincsenek) egy McDonald’sban ismertem meg szó szerint 3 nappal a Washington DC.-ben való landolásom után. 
Az első héten ugyanis még nem kellett beállni dolgozni így hát igencsak kapóra jött a pár nap amit a környék
megismerésével tölthettünk. Egy szombati napon mit sem sejtve izgalommal és honvággyal küszködve ültem le netezni a sajtburgeremmel mikor is 4 fiatalember ült le a mellettem lévő asztalhoz. Röviddel megérkezésük után az egyikük (férjem egyik akkori ismerőse) megkért, hogy csináljak róluk egy képet. Pár szót váltottam velük. Mikor indulni készültek mindenki mosolygott és búcsút intett mire a párom megállt és megkérdezte leülhet-e pár szó erejéig. Szóval lehuppant mellém én meg meghökkenve, gyanúsan mégis kíváncsian figyelve váltottunk pár szót. Facebook csere és már távozott is. Ha valaki annak idején azt mondja, hogy férjhez megyek hozzá egy év múlva tuti körbe röhögtem volna az illetőt ugyanis én minden csak házasságpárti nem voltam soha. Így kezdődött ugyan a kapcsolatunk de nem ment rögtön simán, hetekig leveleztünk FB-n míg végre találkoztunk. Minden passzolt bennünk, de nem csak ez hanem a tény, hogy várnunk kell egymásra mert nem tudtunk naponta találkozni még vonzóbbá tette a számunkra a másikat.
Aztán egyik napról a másikra nem volt több levél. Véget ért valami ami szinte el sem kezdődött. Pár hónapra rá kaptam tőle egy választ, hogy ne haragudjak de ő erre nincs még kész. 5 hónap telt el és nem tudtam magam túltenni rajta, ezért kitartóan na persze nem zaklatóan inkább barátként próbáltam vele újra felvenni a kapcsolatot míg végül reagált. Nyár vége volt mikor is úgy döntöttünk, hogy újra találkozunk. 3 csodálatos napnak indult és 2 és fél hét nonstop együttlét lett belőle. Az utolsó heteimet már itt Doverben töltöttem vele. 
Aztán eljött a hazautazás pillanata addigra mindketten tudtuk ennek többnek kell lennie, megint véget ér valami ami épp csak elkezdődött. Kivitt a reptérre ahol is életem legromantikusabb pillanatát élhettem meg, megkérte a kezem.


8. Mennyire volt nehéz végleg kiköltözni és miért?

Elsősorban a családom és a barátaim miatt. A nagyszüleim már nagyon idősek és ilyen távol lenni tőlük folyamatosan aggaszt. Édesanyámnak egyetlen lánya vagyok és mivel nincs testvérem én voltam és vagyok a mindene. Csak egy unokatestvérem van ő viszont olyan mintha a nővérem lenne. A volt kollégáim is csodaszéppé tették az utolsó együtt dolgozott napokat és még az akkori főnöknőm aki barátnőm is egyben könnyesen búcsúzott. A legnehezebb amikor el kell köszönnöd és akkor jössz rá, hogy mennyien is szeretnek és mennyi ember életében hagysz ürességet azzal, hogy kilépsz a mindennapjaikból. Azt kell mondjam ezen a mai napig nem tettem túl magam és eddig nem találtam ahhoz hasonló barátságot de még ismeretséget sem mint az otthoniak valószínűleg nem is fogok és talán nem is akarok. Könnyet csal a szemembe és most jöttem rá igazán mit is hagytam a hátam mögött. Szemét az élet, mert olyan nincs, hogy mindened meglegyen egyszerre amit szeretnél. De nekem jönnöm kellett, ez van megírva a sorsomban és egyetlen otthoni barátom sem családom egy szóval sem mondta, hogy ne menjek.



9. Hol tartasz most, mit csinálsz most, és mik a terveid?

Jelenleg lelkileg készülök vissza a munkás hétköznapokba. A múlt héten kaptam meg a EAC-mat (employment authorization card) magyarul ideiglenes munkavállalási engedélyem, míg meg lesz a zöldkártyám. Holnap épp állásinterjúra megyek, gondolom nem meglepetés ha azt mondom a Dunkinhoz. Remélem felvesznek, mert szerettem csinálni azt amit csináltam tavaly nyáron és hát kell a jövedelem hiszen terveink vannak. A héten lesz az utolsó lépcsőfoka a letelepedési folyamatnak a végleges döntés előtt vagyis, hogy jogosult vagyok-e a zöldkártyára. Későbbi leginkább nyár végi terveim között szerepel az egyetem, munka mellett szeretnék elvégezni egy sulit Criminal Justice szakot, ugyanis minden álmom teljesülne ha Crime Scene Investigator vagy legalábbis Forensic Scientist lehetnék.

Persze most biztos mondjátok, túl sok CSI-t néztem ami való igaz mégis úgy érzem ez a leginkább testhez álló munka számomra mivel minden benne van ami az igényeimet kielégítené mint például az ambiciózusomat. Na meg persze kicsit úgy tekintek az usára mint második hazámra és mint olyan valódi értékeket szeretnék szolgálni.