Mindannyian csak bámultuk a teret. Az egész olyan, mint egy szürrealista filmen.
A reklámok villódzása percenként, fél percenként valami új hangulatot húz rá a térre, attól függ, mit mutatnak. A színes képek sokasága csendesen meghatározza a jelent: amit ma vásárolunk, amilyen filmet ma nézünk, ami ma a divat, ami ma történik, amit ma tartunk fontosnak.
Az épületek ennél sokkal statikusabbak, időtlenül állnak, és hordozzák magukon a jelen képeit, hangulatát. A régebbi, nem videóként villózó reklámtáblák, reklámjelek és figurák egy kicsit a közelmúltba röpítenek. Tudjuk, hogy ott voltak már a múltban is, akkortól, amikor a hozzájuk tartozó cégek elfoglalták a Times Square-beli bérletüket.
A múlt réteges. Elég csak ránézni az egykor a teret uraló, ma már szinte észrevehetetlenül szemlélődő szobrokra. Közvetlen a pódium előtt egy kereszttel a háta mötött áll Father Duffy a leghíresebb amerikai papkatona, a tér közepe fele George M Cohan, a népszerű író, színházi ember. A fejére, a vállára galambok szállnak, ő pedig rendületlenül nézi az alatta mászkáló tömeget.
Mert ehhez a minden percben változó vizuális élményhez kapcsolódik a színes embertömeg hullámzása, és jellegzetes sárga taxik és egyéb járművek életveszélyes haladása. És a hangeffektek: bábeli zűrzavar, tülkölés. Egészen apró hangyáknak tetszenek az emberek egy bizonyos magasságból. Szinte hihetetlen, hogy mindezt ők hozták létre, és nem valami felsőbb erő.
Noha a hangzavar jelentős, a tér valahogy mégis megdöbbentően csendes, ezt nagyon nehéz leírni, ott kell lenni, át kell élni. Minél feljebb néz a ember, annál jobban halad a gyorsulásból, a zajból az időtlenségbe, és a csendbe. Lent az állandó emberi nyüzsgés, feljebb a villózó de hangtalan reklámok, még feljebb a némaságba burkolózó épületek belevesznek az égbe. Így lesz az egész tér paradox módon szimbóluma a felgyorsult időtlenségnek, ami önmagában értelmetlen, de itt, ebben a szürreális valóságban, amit a Time Square hordoz, létezik.
Itt mindig történik valami. Itt mindenki őrült, és mindenkit elfogadnak olyannak, amilyen.Egyszerre pompás és egyszerre hihetetlenül szegény. Egyszerre modern és egyszerre régi. A metróban patkányok szaladgálnak, ragad a mocsoktól, hajléktalanok drogosok fetrengenek, az Ötödik sugárúton pompás dámák sétálgatnak aranycipellőben...Elmegy mellettünk egy ember, és megkérdezzük, ez férfi vagy nő? Elsuhan a tömegben Jackson klónja, vagy Spongyabob maga, Elmo integet az utcasarkon. Szemünk sem rebben. Ez a város annyira sokféle, mintha apró gyurmadarabkákat szivárványosra gyúrnának. Annyiféle ember, kultúra találkozik itt, lüktető, őrült város. Mégis a sokfélesége adja az egyediségét.
New Yorkot látni kell, az nem kétséges. De nem elég egyszer látni. Először sokkolni fog. Másodszorra titokzatos ismerős. Harmadszorra már szerethető. Negyedszerre talán a mienk lesz, de csak egy kicsit. Mert mindenkié, és mert senkié.
No comments:
Post a Comment