A mai nappal elmentek a dobozaink oda, ahonnan indulni fog a konténer. Na, enyhe túlzás, hogy elmentek, négy markos legény (és én) elcipelte, szükségeltetett hozzá egy Uhaul tehergépkocsi, két-három dolly (ez nem baba, így hívják az kerekes emelőkocsit), egy jószívű barát, aki megőrizte a gyerekünket reggeltől délutánig, és a készlet:ragasztóhegyek, filctoll számozási lista. Kalandos volt, és még csütörtökön a konténer megpakolás is az lesz, kicsit elszámoltuk magunkat köbméterileg, és sokkal több a cucc, mint ami befér. Érdekes lesz.
Folyamatosan csencselek a szomszédokkal, jönnek, elvisznek ezt-azt, ilyenkor már szinte csak vigye alapon rengeteg dolgot odaadogatok, vagy jelképes összegért vihetik. A legnagyobb boldogságom az volt, hogy egy karbantartónak fájt a foga egy hatalmas képre, képkeretben, a képet én festettem jó pár éve. Azt mondta, hogy ez neki évek óta tetszik (évek óta járt ide az ügyes-bajos dolgokat rendezni a lakásban). Úgyhogy odaadtam neki, és jó érzéssel tölt el, hogy a művem az ő lakásában tovább díszíti a teret.
( "A mestermű" )
Rettentő fáradtak vagyunk, elcsigázottak, de alapvetően nem tudunk igazán aludni, az idegtől hajnalban már fent vagyunk, és késő estig molyolunk. A gyerekünk is nehezen viseli ezt az időszakot, az egy hétre jutó hisztik száma exponenciálisan emelkedik. Amikor az ember eljut ebbe az állapotba, azt kívánja, bárcsak vége lenne már, még akkor is, ha nagyon nem várja a végét. Még pár nap, és az életünk Magyarországon íródik tovább.
No comments:
Post a Comment